Pár napja azon töröm a fejem, hogy vajon a látóterembe kerülő új meg új embereket hogyan lehet motiválni, mi lehet a boldogságuk forrása. Gyorsan megkerestem a motivációs piramist. Nézegettem: legalul a fizikai szükségletek, felette a biztonság szükségletek, majd a közösséghez tartozás szükséglete. Ahogy eddig eljutottam, egyszer csak elkezdtem önvizsgálatot tartani. Mi motivál engem most és mi motivált 2015. április 12-t követően?

Akkoriban, az első – nem is emlékszem, hány hétig tartó – sokkos állapot után, én mondom, szerintem semmi sem motivált.

Megszűnt az az élethelyzet, amiért bármelyik percben képes voltam elindulni és mindent megtenni a javulás érdekében. Rengeteg időm keletkezett. Feladat: nulla, TB kártya: nulla, munka/állás: nulla, erőnlét: nulla, közösséghez tartozás: nulla. Én legalábbis azt hittem, hogy nulla. Minden egy nagy nullának, vagy inkább dupla nullának tűnt.

Amikor eleinte kimentem az utcára, azt éreztem, mintha mindenki engem nézne. Nem akartam az a nő lenni, tudod, az, akinek elhunyt a gyereke leukémiában. Az egyik állás interjún elsírtam magam kis híján (erről már írtam korábban). Magamra húztam a páncélomat, csak kivételes embereket engedtem be a belső világomba. Társadalmon kívülinek éreztem magam.

Mégis, ott pislákolt valahol, mélyen az „alaprétegben” a belső tűz, aminek levegőre volt szüksége, s egy ici-pici rés is volt, amin az oxigén atomok egyesével be tudtak kúszni, hogy ébresztgessék a tüzet.

Rengeteget pihentem, hogy a fizikai erőnlétemet visszanyerjem. Méterről, méterre, egyre többet sétáltam.

Önéletrajzot írtam, százszor kijavítottam.

Segítséget kértem és kaptam: a hétköznapi hőseimtől, akik mellettem voltak és vannak  Sőt, sok-sok új hétköznapi hősöm is lett azóta.

Azóta, hogy rájöttem, a legnehezebb hozadéka az elmúlt életszakasznak az elszigetelődés: hogy vigyázok kinek mit mondhatok, hogy nem tudom, ki mit tud, hogy nem szeretném, ha a munkámat a történtek alapján ítélnék meg, hogy nehéz lett a metrózás, hogy a bevásárló túra gondot okoz, hogy a Balaton gyönyörű, de a partján ülve a fűbe kell kapaszkodnom, hogy ne érezzem úgy: a hullámok elsodornak.

Visszatérve a hétköznapi hősökre, hosszas álláskeresés után, egyik hősöm azt kérdezte:

• Nem akarsz hozzánk jönni?
• Dehogynem. Mikor?
• Holnapután.

Mentem. Elvállaltam. Elindultam.

Puhatolóztam, hogy ki mit tud, kinek mit mondhatok, mennyire kell vigyázni a szavaimra. Alapvetően jól mentek a dolgok, mert szinte mindenki mindent tudott.

Nem úgy a következő helyen. Tettem a dolgomat, de közben összerezzentem a hány gyereked van kérdés hallatán. Telt múlt az idő és a rés a pajzson elkezdett nyiladozni. Kiderült, hogy egyik másik hétköznapi hősöm képben van és kezdett a gyermeklétszám kérdése is természetessé válni. Ez nem jelenti azt, hogy most majd kiírom a homlokomra, hogy 3 mínusz 1 az mégiscsak 3.

Az előrelépést az is nagyon segítette, hogy új környezetemben vannak, akik tudnak természetesen kérdezni. Így a korábban általam tabuként kezelt kérdés egyre jobban elvesztette tabu minőségét.

Örömmel jelentem, a motivációs piramison is feljebb léptem: a megbecsülési szükséglethez,  jelenleg pedig az önmegvalósítás szükséglete felé tartok. Lassan 2 év telt el.

Ami a legfontosabb azonban, hogy legnagyobb hőseim a gyerekeim, a párom, a család. Ők az alfa és az ómega. Ők a motivációm kulcsai.