Egyik kedves ismerősöm egy nagy kosárnyi gyönyörű gyümölcsöt nézegetve megjegyezte:

• Szóló szőlő.

Folytattam, alig hallhatóan, csak úgy az orrom alatt: – Mosolygó alma, Csengő barack.

Csengő barack. Egy pillanat töredéke alatt repültem el Őszibarackhoz:   Akkorra már megszabadult a régi hajkoronától, a hajváltás ideje volt ez. Teltek, múltak a napok, s a szabályos kerek buksin megjelentek az első haj-kezdemények, majd szépen sokasodni kezdtek. Lányom a nyakszirtjére helyezte a tenyerét, végigsimított a bársonyon, egészen a homlokáig, ahol megállt a keze, az ujjai az orr irányába mutattak, s azt mondta: – Anya, őszibarack leszek! – Igen, – mondtam – gyönyörű Őszibarack. – Így is éreztem, ilyennek láttam.

Így született Őszibarack. „… az egyik oldala piros bársony, a másik oldala sárga bársony. … ez az a híres csengő barack, amiért a fél világot bejárta az egyszeri királyfi. Ezt nem lehet ám elvinni, mert ez egyszerre megcsendül, ha hozzányúl valaki.”

Gondolatban folytattam időutazásomat, s eszembe jutott az az időszak, amikor Móra Ferenc Csicseri történet című, 1974-es kiadású könyvéből olvastam esti mesét a gyerekeknek és persze magamnak is.

Alig vártam, hogy hazaérjek, lázasan keresni kezdtem a kötetet. Közel volt, hamar a kezembe került. Megszűnt körülöttem a világ, amikor újra elolvastam a Csengő barackról szóló mesét. Mélységesen megindított a történet, kitöltötte az egész lelkemet. A meghitt esti együttlétek örömének emléke mindent felülírt.

Egyszerre szólnak gyerekeknek és felnőtteknek is Móra Ferenc írásai. Olvasás közben természetessé válnak azok az érzések, amelyeket gyakran félünk, vagy nem tudunk szavak híján megfogalmazni:

„Gilice bácsi réges-régen nem süvöltözik már. … megöregedett a csengő barackfája is,… De azért, mikor elmegyek mellette, mindig úgy hallom, mintha sok-sok angyalka csilingelne rajta édes szavú ezüstcsengőcskékkel.”

Én is gyakran hallani vélem a csilingelést, jártamban keltemben, főleg, ha a kezembe kerül egy-egy fotó.

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe Móra Ferenc írásait, ha – a világ zaján átszűrődve – szeretnétek meghallani az ezüstcsengőcskék hangját. Akár azonnal is elkezdhetitek az olvasást az alábbi linken:

http://mek.oszk.hu/00900/00963/00963.htm

November 7-én lesz 3 éve, hogy megkaptuk az elsődleges diagnózist.

Selymi Baba – akkor még így neveztem hosszú, egyenes, szőke haja miatt – hirtelen gyengült le, az ájulás határáig, amikor mentőt hívtam. Nem jöttek ki – gondolom, a szokásos túlterheltség miatt -, hanem a háziorvoshoz irányítottak vissza. Vérvételre kaptunk beutalót, ahol egy hét múlva lett volna időpont. Általában nem szeretek protekciót igénybe venni, ki szoktam várni a soromat, de ezúttal a családom orvos tagját kértem meg, hogy azonnal intézkedjen. Másnap be is kerültünk az egyik kórházba, ahol 1 óra elteltével a folyosón, egyetlen rövid mondatban közölték: a kislány leukémiás.

Sokszor jut eszembe ez az epizód. Akkor, természetesen, haragudtam a mentősökre, a laborra, a diagnózist közlő orvosra, mindenkire. Hamar kiderült azonban, hogy így kerültünk rögtön a legjobb szakemberekhez, s a megelőző események mindegyike úgy követte egymást szépen, sorban, mintha Rózsa füzérre lettek volna felfűzve. (Ezt a sorrendiséget később is megfigyeltem, amikor egy-egy történés után szépen kirajzolódott, hogy mi, miből következik.)

Elszállt a haragom, mivel a Klinikán úgy éreztem első perctől, hogy Őszibarack a legjobb kezekben van.  Ekkor én automata üzemmódra váltottam, bekapcsoltam a robotpilótámat és arra hagyatkoztam, amit az orvosok, nővérek, a gyógyításban résztvevő emberek mondtak. A fejemet mintha valamilyen űrhajós sisak vette volna körbe, a körülöttem levő valóságnak csak egy kicsi részét érzékeltem, pont annyit, hogy képes legyek az alapvető döntéseket meghozni. Emlékszem, például, hogy a sebész orvos egy műtét menetéről és kockázatairól tájékoztatott, mire én csak annyit mondtam, hogy értem, rendben, tegyék a dolgukat a legjobb tudásuk szerint.

Megbíztam a „mai magyar egészségügyben”, amit, így a harmadik év végén is, úgy érzem, jól tettem. Bíztam bennük, így maradt erőm arra, hogy magamban is bízva tegyem a dolgomat. Később inkább az okozott feszültséget bennem, amikor „a kemoterápia öl…” kezdetű cikkek kerültek elő. Ezek szerint én öltem azzal, hogy aláírásommal beleegyeztem Őszibarack minden kemoterápiás kezelésébe? Sokat beszélgettem erről a barátnőmmel, és mindig azzal nyugtatott, hogy „a mankót nem lehet kivenni egyetlen beteg ember kezéből sem”. Ha valaki az orvostudományra bízza magát, azt a döntését tiszteletben kell tartani. Őszibarack elég nagy volt már ahhoz, hogy minden információt megkapjon, s a döntésekben teljesen részt vegyen.  Így vigasztalódtam.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy minden ember más, nincs két egyforma beteg, így az efféle összehasonlítások, egyszerűsítések, hogy a kemo öl” és „mai egészségügy” sehova nem vezetnek. Egyénileg kell mérlegelni, mindenki csak a saját útját járhatja be. Ezért hiszem el azt is, hogy nem minden leukémiás megbetegedésnek azonos a kimenetele, sokszor igen jók a gyógyulási esélyek!

A teljes diagnózis felállítása után – amiből azt szűrtem le, hogy Őszibarack a leukémia egy ritka, igen súlyos típusával élt együtt, – az eltelt idő távlatában, úgy gondolom és érzem, hogy mindenki, aki közvetlenül, vagy közvetve részt vett Őszibarack gyógyításában, a legjobb tudása és szándéka szerint cselekedett, s a fennmaradó másfél évet ajándékba kaptuk az Ő közreműködésükkel.

Köszönöm Mindnyájuknak!

Ott mászkált a bizalom szó az agytekervényeim között, amikor a mostani írásomnak készültem címet adni, de így, önmagában elég sutának tűnt. Aztán, egyszer csak, eszembe jutott a híres műnek ez a szelete:

„AZ ÚR
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

Besötétedett, mire a kapuhoz értem. Már csak a teherportán lehetett közlekedni. Egy idő után a portásokkal arcról ismerhettük volna egymást, ez azonban nem következett be. A portánál már potyogtak a könnyeim, ezért mindig elfordítottam a fejemet. Mire a villamoshoz értem már mindegy volt, merre nézek, visszatarthatatlanul megindult a zápor.  Szerettem volna ottmaradni még Vele, de már siettem Hozzájuk.

Ebben a kórházban reggel 8-tól este 8-ig voltam Őszibarack mellett. Reggel alig vártam, hogy beérjek hozzá, egyre csak szaporáztam a lépteimet a parkon keresztül.

Megérkeztem – a kávé automatához. A kávéautomata a barátom lett, tudtam mire számíthatok vele kapcsolatban, hiszen minden reggel ugyanolyan ízű kávéval várt.  Szükségem volt pár percre, amíg kávét kortyolgattam, hogy igazán ott tudjak lenni, ahova készültem, hogy teljesen Őszibaracknakszentelhessem az időmet.

Az első napokban gyakran kerített hatalmába a félelem, hogy mi lesz éjszaka, mire érek vissza reggel.  Érlelődött, aztán megszületett bennem a döntés: bízom abban, hogy Őszibarackot éjszaka is, – és persze nappal is – a legjobb, legnagyszerűbb szakemberek látják el. Így vált elviselhetővé az idő, amit nélküle töltöttem.

Esténként azért hazafelé is igyekeztem, mert azt is alig vártam, hogy otthon levő családom ifjabb és kevésbé ifjabb tagjait ébren találjam. Szerettem volna legalább pár szót váltani velük elalvás előtt. Reggel pedig, mielőtt visszaindultam Őszibarackhoz, még egy utolsó pillantást vetettem a még alvó gyermekeimre. Leírhatatlan az érzés, ami ilyenkor az anyai szívet átjárja. Béke és boldogság. S megint csak abban bíztam, hogy ők is jó közegben vannak egész nap, s megbirkóznak azzal, hogy az együtt töltött idő minimálisra zsugorodott, s reméltem, hogy a helyzet okozta összes körülménnyel is megküzdenek.

Sokszor fogadott az otthonihoz hasonló kép, amikor megérkeztem Őszibarackhoz. Ha még aludt, őrajta is ugyanazt a békét és boldogságot láttam, mint az otthonlevőkön. Minden küzdelem ellenére csak a belülről fakadó szépség rajzolódott ki az arcára. Így teltek-múltak a napok, összesen 56 nap a steril boxban, s azon túl.

Megtanultam, hogy nem lehetek egyszerre két helyen, ezért inkább igyekeztem teljes lényemmel ott lenni ahol éppen voltam, s bíztam abban, hogy rendben mennek ott is a dolgok, ahol éppen nem vagyok.

Bejegyezte: Jég hátán dátum: 12:57 Nincsenek megjegyzések:

Évek óta tervezem, hogy írok. A gyerekek már többször számon kérték, hogy mikor kezdek már hozzá a „könyvemhez”. Valahogy mindig a megfelelő alkalomra vártam, arra, hogy megjöjjön az ihlet. Az ihlet azonban csak rövid időre szokott meglátogatni, főleg a kora reggeli kerti sétáim során. Jön és megy, mert mire újra a házba érek, már sehol sem találom.
Legutóbb a hóvirágok nyűgöztek le, most meg már a krokuszok is el kezdtek hajtani. A két ihletett állapot között is született sok-sok kósza gondolat, amiről azt gondolom, érdemes közzé tenni. Mivel a gondolataim össze-vissza csaponganak, ezt a blogot is ilyen lazára tervezem. Inkább mindenféle témákról szeretnék írni, mint napi történésekről.

Lassan egy éve. Egy éve annak, hogy elvesztettük a gyermekünket, Őszibarackot. Azóta szinte folyamatosan, hol kisebb, hol nagyobb lelkesedéssel állást keresek. Küldözgetem az önéletrajzomat ide-oda. A feladat, hogy frissítsem a tartalmát, monumentálisnak tűnt.
Hogyan lehet egy önéletrajzba beleírni azt a majdnem két évet, amelyet beteg gyermekem ápolásával töltöttem? Mondhatnánk, hogy sehogy, mert nem tartozik senkire, és egyébként is, minden újabb állásra jelentkezéshez érdemes hozzáigazítani a CV-t. Ha pl. irodai állásra jelentkezek, kit érdekel a betegápolás?
Azt választottam mégis, hogy belefoglalom az önéletrajzomba: Betegápolás 2013-2015-ig. Életemnek ez a szakasza ugyanis annyira fontos, annyira meghatározó, hogy nem lehet csak úgy kihagyni, átsiklani felette, mintha meg sem történt volna. Jó lenne azt hinni, hogy nem történt meg, jó lenne ebben a rózsaszín ködben létezni, de akkor az élet nem vezetne sehová. Ezzel a történéssel együtt vagyok az aki vagyok, ez ma már szerves részem.
Elkészült az új önéletrajz, jöhetnek az interjúk. Na, abból nem volt túl sok, mégis mindegyik nagyon tanulságos volt, amikor az adott részhez érkeztünk.
Az első alkalommal sikerült megúsznom, akkor még három hónap sem telt el a tragikus naptól. Megúsztam, elhárítottam azzal, hogy ez egy családi ügy, nem szeretnék beszélni róla. A következő helyen már nem sikerült a tények tagadása, könnyek szöktek a szemembe. Hűha, talán nem ez volt a legjobb ütőkártya az állás megszerzéséhez. Kaptam akkor egy megjegyzést, hogy igen bátor cselekedet az, hogy ilyen háttérrel próbálok visszakerülni a nyílt munkaerőpiacra. Azóta próbálom megfejteni a mondatnak az üzenetét…
Aztán egy másik jóakaróm egyszer azt mondta, nincs jogom megosztani a fájdalmamat. Talán nem így értette, mégis így hangzott el. Ez a mondat igazán arcul csapott, mert én addig máshogy gondoltam. Természetesen nem osztottam meg az érzéseimet bárhol bárkivel, ezek után pedig még óvatosabbá váltam. Magamba fordultam, nagyon, nagyon. Azért maradt egy kis rés, amin hajlandó voltam néhány embert beengedni. Nekik is köszönhetem, hogy most elkezdtem írni és újra várom a tavaszt.

Ma reggel a madarak igen élénken csiripeltek napkelte után. Az tulipánok, nárciszok, jácintok már erőteljesen hajtanak, a málnán egy centis hajtások. Úgy tűnik, hogy az elmúlt ősszel ültetett meggyfa is megfakadt. A szőlő is várja már, hogy megkezdődjenek a tavaszi munkálatok.

„…mily égi csoda.”