Még este megírtam nagyjából ezeket a sorokat. Végre szót fogadtam, és az ágyam mellé készített jegyzetfüzetbe gyorsan lejegyzeteltem, ami eszembe jutott.

Szeretem a szombat reggeli ébredést. Egyik napról a másikra hirtelen semmi sem sürgős.

A Tűzoltó utcára is rá ült ilyenkor a csend. Már a gurulós bőröndök zakatolását sem lehetett hallani, mivel, aki tehette, még péntek este elutazott – talán haza – a környékről.

Hétvégén a foglalkozások is szüneteltek. Nem jött a pszichológus és a Bohóc sem, a kórházi pedagógusok sem. Néha nem is tudtuk mit kezdjünk ezzel a rengeteg ölünkbe hullott idővel.

Hétvége ide, hétvége oda, az alapvető kórházi rutin működött. Új arcok jelentek meg olykor az ügyeletesek személyében. Később, a sok-sok bent töltött hétvége után már ismerősként üdvözöltük Őket. Végtelen kedvességük ma is megindító számomra.

A reggeli rituálé után vártuk az eredményt, hogy ma mennyi a sejtek száma. A laborban számolták a sejteket, mi számoltuk a perceket. Minden csak vánszorogni látszott. A sejtek is, a percek is.

Mintha semmi sem akart volna történni, mégis érezni lehetett, hogy a felszín alatt nagy dolog készül.

A napi rutin fenntartása segített bennünket abban, hogy az életünk valamiféle mederben hömpölyögjön. Kapaszkodókat kerestünk. Tájékozódási pontokat.

Jött a zenehallgatás. Gyöngyfűzés. TV nézés. Némi házi feladat. Szörfölés a neten, a közösségi oldalon.

Bár összefolytak a napok, a hetek, a hónapok, a napi rendszerességgel végzett gyakorlatok hozzájárultak ahhoz, hogy ne vesszünk el teljesen a bezártság okozta légüres térben.

2015-ben Húsvét április 5-re esett. A felszín alatt készülődő nagy horderejű változás egyre közelebb jött. Hogy is nevezzem? Megszabadítás? Felszabadítás? Szabadítás?

Egy hét múlva bekövetkezett. A hosszú várakozás után egy szempillantás után ott volt. A megfoghatatlan, a felfoghatatlan. Olyasmi, ami után már nem lehetett ugyanott folytatnom, ahol előtte abbahagytam.

Ma is ilyen időket élünk, 2020-ban.

Az eseményekre nem lehet úgy tekinteni, mintha azok nem velünk történnének.

Április 12. ötéves évfordulójáról ebben az évben Húsvét vasárnapján emlékezünk meg.

Legyen áldott az ünnep mindannyiunk számára! Legyen ünnep! Hozzon új minőséget az életünkbe, hozzon élhető életet!

“Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik” Ésaiás próféta könyve 60:2

 

Sokféle emberhez sokféleképpen kapcsolódok a mindennapokban. Egy korábbi bejegyzésben írtam már arról, mennyire mellbe vágott a hozzám intézett megjegyzés, hogy „nem kell mindenkit szeretni”. Márpedig, én akkor is szeretni akartam. Mindenkit.

Az elmúlt egy évben sokat méláztam az elhangzottakon.

Ezek szerint vannak olyan kapcsolataim, kapcsolódásaim, amikor nem kell szeretnem a másikat? Például, ha bemegyek a boltba, együtt utazunk a vonaton, vagy akár munkakapcsolatban vagyunk? Tehát összeköt minket valami, de az együtt töltött idő során a kapcsolatunk nem mélyül el, nem alakul ki bizalmi viszony. Csak tesszük a dolgunkat, nem szeretetből, hanem szükségből. Szükségletből. (Az egy másik kérdés, hogy tisztában vagyunk-e a valódi szükségletünkkel?  Élelmi-szer-etet?)

Talán tényleg nincs szükség minden esetben szeretet kapcsolat kialakítására, mivel csak átmenetileg, valamilyen ügy kacsán jöttünk össze.

Kezdtem magamat meggyőzni a mondat igazáról, így lehetett, hogy egy idő után azt éreztem, már megint bezárkózok, csak madártávlatból szemlélem a mindennapokat, illetve egy bezáródni készülő ajtó mögül.

Nem kell mindenkit szeretni. Ugye milyen rémesen hangzik?

Mielőtt teljesen lejáratom a szeretet szót, átváltok egy másik kifejezésre: igyekszem jó szível viseltetni mások iránt, akár a közértbe megyek, akár a rendelőbe, szomszédba, munkába, bárhová.

Hiszen, „ha szeretet nincs bennem, …”?

Különben is, mit jelent az, ha szeretek valakit? Mikor, milyen formában mutatom ki a szeretetemet, már ha sikerül kimutatom egyáltalán.  Mikor érzem azt, hogy engem szeretnek, s én mikor szeretek?

Gyakran elgondolkodom azon, hogy Bogi felé ki tudtam-e fejezni bármit is abból, amit iránta éreztem, addig, ameddig erre lehetőségem nyílt, amíg még volt időm? Hogyan adtam az értésére, mennyire szeretem, amikor kritikussá vált a helyzet, amikor elkülönültségben élt?

Elemi szükségletünk, az érintés hiányától igencsak szenvedtünk.

Kétfázisú kézfertőtlenítés, kesztyű, védőruha, hajvédő háló, arcmaszk. Ezt viseltem én. A boxban. Bogitól a védő felszerelés választott el akkor.  Az érintés, mint „szeretet nyelv” szinte szóba se jöhetett.

Néha mégis megöleltem, amikor csak tudtam, néha odacsempésztem egy-egy puszit a hajacskájára. (Ezt a „hajacskát” tegyük inkább idézőjelbe.)

Mi mást tehettem még ? Erősítettem magamat, a saját immunrendszeremet, hogy semmiféle fertőzést ne adjak át neki, még véletlenül sem. Ha ilyesmi környékezett, olyankor otthon maradtam. Távol maradtam Tőle. Így vigyáztam rá. Így szerettem.

Ezzel párhuzamosan, az akkor itthon maradottak vajon éreztek valamit a szeretetemből? Bízom benne, hogy igen, annak ellenére, hogy tőlük meg a fizikai távolság választott el.

Elég nagy kanyarral jutottam el a számomra bántó mondattól Bogihoz, de valami azt súgja, kritikus helyzetben mérhetetlenül nagy szükségünk lehet arra, hogy igen is, szeressük egymást, és ezt mutassuk ki azon a nyelven, amit a másik megért: kimondva, vagy kimondatlanul, közelről, vagy távolból, úgy, hogy odarohanunk hozzá, vagy ha inkább nem terheljük a társaságunkkal, hogy mellette állunk, vagy hagyjuk, hogy egyedül boldoguljon, annak rendje módja szerint.

Csetlek és botlok, de „e nélkül mit sem érek”.  Nagy a tét.

 

„Itt egy boglyas fej,
szép hosszú hajjal;
szőkén fénylő,
hömpölygő sok hajjal!
Vállig ér, de fél év
és leér már derékig!
Úgy nő, ahogy Isten adta,
ollót, fésűt sosem látott haj!

Hair! Hair! Hair! Hair!
Nőjjön! Nőjjön!
Áldott légy, óh hosszú haj!

„Give me a head with hair, long beautiful hair.

Shining, gleaming, streaming, flaxen, waxen.

Give me down to there hair, shoulder lenght or longer

Here baby, there, momma, ev’rywhere, daddy, daddy.

Hair, hair, hair, hair, hair

Hair, hair, hair.Flow it, show it,long as God can grow it, my hair.”

Igazgatom a hajamat az esti programhoz. Azon gondolkodom, hogy kivasaljam, vagy inkább göndörítsem. Nézegetem elölről, hátulról, aztán úgy döntök, viselem, ahogy az Isten megadta: makacs hullámokkal.

Sokszor jut eszembe, hogy vajon hogyan mutatnék csupasz fejbőrrel, lenne-e merszem tarvágást végezni. Továbbra is vegyesek az érzelmeim a kopaszsággal kapcsolatban.

Mostani életszakaszomban inkább növesztem a hajamat. Mielőtt levágattam a már éppen felajánlható méretűre, azaz a legalább 30 cm-esre nőtt hajtincset, először puhatolóztam, hogy kissé ősz, festett hajat elfogadnak-e felajánlásként a parókakészítők. Kiderítettem, hogy igen, mivel úgyis átfestik. Megtudtam azt is, hogy egyetlen parókához több ember adományára van szükség.

Beültem a fodrászhoz, aki hátul középen szorosan összefogta a copfomat, begumizta, majd egy nagy nyisszantással le is vágta. Így alakult ki az akkori új frizurám, hátul rövid, kicsit felnyírt, kétoldalt hosszabb.

Bogi is mindig ilyen formát szeretett volna. Egészen kicsi korában a vékony pelyhes hajszálai között átsütött a nap, úgy tűnt, hogy Ő egy glóriás angyalka. Ahogy cseperedett, sűrű, egyenes, vékony szálú haja lett. Úszás után hosszú ideig tartott a szárítás, amit sosem éltem meg tehernek. Szerettem az anyaságnak ezt a vetületét: a közelében lenni.

Ahogy ülök itthon a nappaliban, jobbra ott egy kép, rajta Ő, szőke egyenes hajjal. Balra egy másik, amin barna, göndör fürtökkel pompázik.

El sem tudom képzelni, mit érezhetett, amikor csomókban hullani kezdett a haja a kezeléseket követően. Azután két kezelés között elkezdett újra pelyhedzeni, majd, a transzplantáció után bebarnulni, göndörödni.

Akármilyen és akármennyi haja is volt, minden egyes saját szálhoz ragaszkodott, akár szőke, akár barna, akár egyenes, vagy hullámos volt. A végsőkig halogatta a hajvágást, illetve borotválást.

A kórházban egyáltalán nem viselt parókát, maximum kendőcskét, ha fázott a buksija. Minden módon nagyon bájosnak találtam.

Amikor paróka hordása mellett döntött, többfélét felpróbált, majd egy rövid, barna színűt választott, mivel saját hajkoronája azt megelőzően éppen barna lett.

A haj az életerő szimbóluma. Minősége sokszor jelzi belső hogylétünket is. Nagy jelentősége lehet néha annak is, ha valaki hirtelen megváltoztatja a hajviseletét. A hajunkkal üzenünk is másoknak.

Amikor írok, rengeteg képzettársítás jut eszembe, néha egészen bonyolultak, máskor egyszerűbbek. Ez alkalommal a Hair című örök darabra jutott a választásom, amit ma újra megnéztem. Életről, sorsról, szabadságról:

Izzó vörös fényben úszok. Teljesen átjár a forróság, tetőtől talpig körbe ölel. Néhány percet töltök így, fürdőzve a felkelő nap sugaraiban. Csukott szemmel állok a kert leghátsó zugában.

Eszembe jut egy epizód, amikor Bogival a Tűzoltó utcai Klinika teraszán fényvédő szemüvegen keresztül bámultuk a napfogyatkozást. Délelőtt lehetett. Talán 2015. márciusában járunk, emlékszem, nagyon féltettem Őt, nehogy szemüveg nélkül hirtelen belenézzen a napba, nehogy valami baja legyen.

Igyekeztem a széltől is óvni. Micsoda ellentmondás ez, hiszen akkor volt már elég baja, nem lehetett rontani a helyzeten.

Igazából régen, még a vihar előtti időkben is nagyon féltettem, sokat aggódtam érte, hol ezért, hol meg azért – egy anya mindig talál valamit, amiért aggódhat. Manapság gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy akkori aggódásaim közepette észre kellett volna-e vennem, hogy valami nincs rendjén? Egyetlen esetre sem emlékszem azonban, hogy megszólalt volna a belső hang. Az aggódásaim csak a szokásos mértékűek voltak: pl. sérülés nélkül érkezik-e meg a csúszda aljára? Igen. Tényleg sikerül-e majd a furulyázás után fuvolán játszania, ami a szíve vágya volt? Sikerült. Hogy érzi majd magát, amikor először táborba engedem? Kiválóan. Ilyenek és ehhez hasonlóak, de az soha nem jutott eszembe, hogy a legszörnyűbb dolog vele is megtörténhet.

Biztosan jó oka volt a Gondviselésnek, hogy ezt ily módon rendezze, hogy az igazságot elrejtse a szívünk elől.

Az egyik ok az lehetett, hogy így, rövidke élete során Boginak sok-sok, felhőtlen, boldog örömben volt része: család, barátok, zene, tánc, természet.

Másrészt, gyermekként, mindaddig, amíg tényleg rendben mentek a dolgok, nem kellett abban a tudatban élnie, hogy mindezt ennyire fiatalon fogja hátra hagyni, vagy divatosan fogalmazva: elengedni. (Az elengedésre inkább magasabb életkorban válunk igazán képessé: amikor elengedjük az érettségizett gyermekünk kezét, vagy amikor idősebb ember hagy el minket.)

Mosolygós kis pelyhecskeként élte az életét, gyakran hívtam Napocskának – ez a tudat engem is megnyugtat.

Lassan kinyitom a szemem, minden szín, ami az ősz elmúltával itt maradt, nagyon élénken csillog a napfürdőben. Lilike jókedvűen ugrándozik körülöttem.  Szinte szikrázik a bundája a fényben. Néha azt képzelem, hogy foszforeszkál is a szőre, s így a sötétben is világít. Ő egy igazi „lámpa gyújtogató”.

Erre mostanában nagy szükségem is van, s talán nem vagyok ezzel egyedül így év vége felé. Tartalmas évet hagyok most is magam mögött.

Ezzel együtt közelebb jön a téli napforduló, hosszabbodnak a nappalok. Várakozással tölt el a karácsonyi ígéret.

Békés Adventet kívánok Mindenkinek az alábbi idézettel:

”    – A parancs nem változott – mondta a lámpagyújtogató. – Éppen ez a baj! A bolygó évről évre gyorsabban forgott, a parancs viszont maradt a régi.

– És? – kérdezte a kis herceg.

– És most, hogy percenként fordul egyet a tengelye körül, nincs egy másodpercnyi nyugalmam! Percenként oltok meg gyújtok.

– Mulatságos! – mondta a kis herceg. – Egy nap egy percig tart nálad.

– Egyáltalán nem mulatságos – mondta a lámpagyújtogató. – Tudod, mióta beszélgetünk itt egymással? Egy hónapja!

– Egy hónapja?

– Úgy bizony. Harminc perce. Az harminc nap! Jó estét!

És meggyújtotta megint a lámpáját.

A kis herceg meg csak nézte, és megszerette ezt a lámpagyújtogatót, aki olyan híven ragaszkodik a parancshoz. Eszébe jutott, hogyan kereste annak idején a napnyugtákat, hogyan húzta odébb a székét. Szeretett volna segíteni a barátján.

– Figyelj csak ide… Tudok egy módot rá, hogy pihenhess, amikor csak akarsz.

– Vagyis mindig – jegyezte meg a lámpagyújtogató.

Mert lehet valaki egyszerre hűséges is meg lusta is.

– A te bolygód – folytatta a kis herceg – olyan kicsi, hogy három lépéssel körüljárhatod. Ahhoz, hogy állandóan a napvilágon maradj, egyebet sem kell tenned, mint elég lassan járnod. Így aztán, ha pihenni akarsz, elkezdesz járni… és a nappal addig fog tartani, ameddig kívánod.” (Antoine de Saint-Exupery)

 

Kibújtam a cseresznyefák árnyékából. Reggeli elmélkedéseim helyszínét áthelyeztem a Bogi emlékére ültetett fűzfához. A tegnapi és az éjszakai nagy eső után a hűvös szellő az arcom bal oldalát legyezgette, a jobb oldalát pedig a felkelő nap melengette. A szőlő levelein vízcseppek csillogtak. Amikor meglengette őket a szél, úgy villogtak, mint az a led égősor, amit tegnap az egyik gyalogátkelő helynél láttam.

A fűzfa levetette az elsárgult leveleit. Nehezen bírja a nagy meleget, s talán azt is, hogy a korábbi élőhelyétől egészen távolra került, nincs vizes, vagy nyirkos felület a közelében. Lehet, hogy még nem vert teljesen gyökeret, kevés lehetett neki a 4 év ahhoz, hogy elérje a talajvíz szintjét. Így aztán, egyik családtagom szavaival élve, minden nyáron meghal egy kicsit. A héten már kezdtem szomorú lenni amiatt, hogy talán feladja a küzdelmet az itteni szélsőségesnek mondható időjárással szemben. Gyorsan Bogi felé kanyarodtak a gondolataim. Ugye nem kell Bogi után az ő emlékét szimbolizáló fát is elveszítenem? Két nappal ezelőtt erre még nagy esélyt láttam, mára viszont az eső javított a helyzeten. Picit jobban belegondolva azonban arra jutottam, hogy a fűzfa sorsán nem érdemes rágódnom, nem érdemes hozzá túlságosan ragaszkodnom, majd a természet megoldja, én pedig addig is locsolgatom, amikor igényli. A fűzfán kívül is bőven van mit elengedni.

Az emlékek között időzve rájöttem, hogy – bár szörnyű ezt kimondani, leírni – akadnak pillanatok, rövidebb időszakok, amikor Bogi emléke a ködbe vész. Ez nem jelenti azt, hogy el is felejtettem, csak azt, hogy nincs látótávolságon belül.

Máskor, amikor a valóságra ráébredek – pontosabban, főleg reggelente, amikor felébredek – az az érzésem támad, hogy amikor kimegyek a konyhába, talán ott ül már. Egészen elevennek tűnik ilyenkor.

Néhány éve, amikor még minden nagyon friss volt, amikor nem hittem, hogy Nélküle is van élet, el sem tudtam képzelni, hogy pl. szálló vendégeket engedjek az otthonomba, vagy jól érezzem magam az udvarunkon egy kisebb társasággal, grillezés közben. Arra is gondoltam, hogy, mivel nem vagyunk már nagycsaládosok sem – ami az egyik legfurcsább dolog a mostani életemben – felesleges egy hétszemélyes autót üzemeltetnünk, mivel még az egyik nagymama is elfér egy ötszemélyesben.

Majd az élet úgy hozta, vagyis – Orvos-Tóth Noémi szavaival élve – az élet úgy nőtte körbe a gyászt, hogy mégis jó szolgálatot tesz a hét ülés a négy keréken, meg az ággyá nyitható kanapé és a grillrács is.

Ami továbbra is gondot okoz, annak megértése, hogy ilyen születési sorrend mellett, hogy vehette kezdetét ez a távozási sorrend?  Nem hinném, hogy egyedül vagyok azzal, ha olykor felteszem a kérdést, miért Ő, miért nem én, az idősebb.

Erre pedig valahonnan az a megnyugtató válasz érkezik, hogy bizonyára azért, mert várnak még rám csodák.

 

Ülök a képernyő előtt, s azon gondolkodom, hogy az elmúlt hónapok eseményeiből, elmélkedéseiből, benyomásaiból mit érdemes közreadnom.

Nézzük.

Bogit 4 évvel ezelőtt, április 24-én kísértük utolsó útjára. Még mindig, 1-2 hetente teszünk látogatást a sírjánál. Legutóbb odajött a „műköves”, szelíden érdeklődött, hogy szándékunkban áll-e valamilyen komolyabb emléket állítani. Mondom, hogy nem. Még nem állunk készen, hogy egy kőből levő monstrumot nézegessünk. Egyébként is gyakran jövünk, karban tartjuk a kis virágos kertet. Most például észrevettük, hogy a múlt heti három kaspóhoz képest csak kettő van meg. Mindenütt kerestük, hátha elfújta a szél. Sehol sem találtuk. Lehet, hogy tévedek, de valaki inkább megfújta. A műköves fel is világosított, hogy ez nem egyedi eset. Jómagam inkább a kaspóra kötött piros szalagot sajnáltam, amit még Boginak, a néptáncos öltözetéhez szereztünk be. Látogatónk hasonló tapasztalatainak hallatán aztán még örültem is, mert visszahozott a valóságba, nem ragadtak el túlságosan az emlékeim.

5 évvel ezelőtt, május 16-án, 46 napos bezártság után lehetett kinyitni a streril boxot a kórházban. Erről két másik fiatal is eszembe jutott. Egyikükkel Bogi jó kapcsolatot ápolt. Kis-Nagy Lányom távozásakor azt írta: „elvesztése szörnyen megvisel”. Neki akkor jók voltak a kilátásai. Ebben az évben viszont visszaesett, steril boxba került, majd, sajnos, kénytelen voltam ugyanazokat a sorokat leírni az édesanyjának, mint amit én is kaptam akkoriban: imádkozom a lelki üdvéért.

A másik kis emberke a „boxos” időszak alatt Boginak ajándékozta a megmaradt vaníliapudingját. Mindig megmosolyogtatta az én Őszibarackomat, aki egy helyes kis rajzot készített neki. A kisgyerek talán még most is nézegeti, miközben szépen fejlődik és cseperedik.

A mindennapokban továbbra is sok időmet és energiámat emészti fel, hogy melyik emléket hagyjam visszatérni, melyik érzelmet engedjem meg magamnak, vagy éppenséggel kiket engedjek közel magamhoz. Mondják néha, hogy jaj, ne legyél már olyan érzékeny. Ez egyrészt jó tanács, hogy ne vegyek mindent  komolyan, azonnal a szívemre, hogy erősítsem az érzelmi immunrendszeremet.

Másrészt, amikor elérem, hogy bizonyos dolgokat távol tartsak magamtól, észreveszem, hogy kezdek lemerevedni, fásulni, távolságtartó lenni. Tényleg ez vagyok én? Rendkívül nehéz megtalálni az egyensúlyt.

Azért próbálkozok, akad olyan eset is, amikor könnyebben megy.

Lizike kutyánk 12 éve, májusban került hozzánk. Maga volt a szeretetcsomag. „Elvesztése szörnyen megviselt”, ezért nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan beférkőzik a szívembe még valaki. Lilike ott szeret lenni, ahol én is vagyok. Próbára teszi minden türelmemet. Nevelgetem, ő is nevel engem. Ahogy leülök, azonnal az ölembe bújik. Szereti, ha simogatom a buksiját, vagy a kis hátát. Ha én reggelizek, ő is enni szeretne. Ha megyek a cseresznyefákhoz, már jön is utánam. Nagyon igényli a babusgatást, a gyámolítást, a védelmet, a közelséget. Most is itt pihen mellettem. Néha az is elég, ha  egy pillanatra ránézek. Családtag. Barna, vagy inkább csokoládé színű labrador kölyök.

A szabadúszó lét egy idő után unalmassá vált. Feltérképeztem hát, hogy mi van a tarisznyámban, mi az, amit előhúzhatok szükség esetén. Ott volt az orosz nyelv, ami már kezdett a feledés homályába merülni. Elhatároztam, hogy felfrissítem a tudásomat, nem hagyom teljesen elveszni, még jól jöhet. Kerestem egy tanárt, szeptember és október hónapokban heti másfél óra ráfordítással, meg némi házi feladattal, nagyjából középszintig ismételtük az anyagot. Hihetetlen gyorsan előjöttek a szavak. Néha oroszul álmodtam, szárnyalni kezdtem.

Akkoriban, vagy talán kicsit korábban, a két nagyobb gyerkőcöt is beírattam orosz szakkörre. Olyan jól esett, ha csupán egy-két szó erejéig is, ebben a formában is közös nyelvet beszélni velük.

Aztán a könyvem, Bogival és velem együtt beköltözött a Tűzoltó utcába.

A könyvem ott sem hagyott nyugodni. Amikor Bogihoz jött valaki, pl. pszichológus, lelkész, kézműves emberke, gyógytornász, tanár, főorvos, nővérke, dietetikus, sorolhatnám, ki mindenki, akkor kiültem a folyosóra és elővettem az oroszt.

Aztán a közösségi oldalon is bejelöltem több orosz nyelvű oldalt. Néha még a telefonom nyelvét is oroszra állítottam. Jó kis móka volt.

Szelektív figyelmemnek köszönhetően találtam egy cikket, amely a kagylóknál előforduló leukémiaszerű megbetegedéssel foglalkozott. Azzal is szórakoztam, hogy a Nat. Geo-n magyarul, vagy angolul megjelenő cikkeket oroszul is megkerestem. Fejlődött szépen a szókincsem.

Az események azonban újból és újból elsodordtak attól az álmomtól, hogy ténylegesen használjam az orosz nyelvet. Bogi szakkörös könyvén is túladtunk.

Később találtam olyan oldalt, ahol a szokásos pozitív bejegyzések olvashatók. Tanulmányozom rendszeresen.

A figyelmem, vagy inkább az észlelésem még mindig rendkívül válogatós. A teljesen sima, kopasz buksik úgy vonzzák a tekintetemet, hogy azonnal elindulok arrafelé.  Ma reggel rábukkantam egy orosz cikkre. Befektetéseimnek köszönhetően, mostanra eljutottam oda, hogy szóról szóra megértettem a benne foglaltakat. Természetesen ennek igen fontos adaléka, hogy – bár ilyen tudásra sosem vágytam – járatos vagyok a témában.

Tudom például, hogy amikor első alkalommal elkezdenek kihullani a hajszálak, akkor még az ember gyereke minden szálhoz ragaszkodik, mielőtt engedné bevetni a nullás gépet. Később – mert időről időre, elkezd nőni, így válik Öszibarackká – már teljesen elfogadottá válik számára a kopaszság.

Kis kendő, vagy paróka igénye csak akkor merül fel, ha már van esély közösségbe visszatérni. Megjegyzem, hogy paróka készítéséhez kb. 30 cm-es hajtincsekre van szükség.

Visszatérve a cikkhez: az életvégi ellátásban részesülő, „inkább Fantomaszra hasonlító” kisgyerek kérdi a nagymamát: Ugye még nem halok meg? Ugye oda tudom adni anyának a szülinapjára az ajándékot? – Csak néhány nap kellene, hogy a papírból hajtogatott szerénység az anyáé lehessen.

Nekem sincs ájfonom, és az űrbe én sem vettem turista osztályra jegyet – mint ahogy a szerző is említi. Mégis, sok-sok értékes kis origami ajándékot tudhatok magaménak.

Mivel pedig a szabadon úszás helyett beálltam az adófizetők sorába, így 1%-om is van. Kétség sem fér hozzá, hogy milyen célra ajánlom. Te se hagyd veszni!

Az ELTE Online oldalon találtam az alábbi cikket, amelyből röviden idézek:

„Földünk rakoncátlan forgási tengelyének rejtélye

A Föld forgási tengelye (axis) lassan elmozdul a pólusok körül. A legtávolabbi pont, amit eddig elért – mióta a megfigyelések tartanak – 12 méter volt. Ezek a „kilengések” nem befolyásolják a mindennapi életünket, de számolni kell vele, ha pontos információkat szeretnénk kapni például a GPS-től és a Földet megfigyelő műholdaktól.”

Akkor találtam ezt, amikor az elmúlt időszakomat elemezgettem, s valamilyen képi hasonlatot kerestem arra, ami január és február hónapokban velem is megtörtént: a saját kis  világomban jelentősen elmozdult a tengelyem, ráadásul befolyásolta a mindennapi életet, rendkívüliek voltak az érzelmi kilengések. Ennek többféle oka is lehetett, például alig láttam a napot, keveset mozogtam, még kevesebbet levegőztem. A légvételt tán még akkor is visszatartottam, amikor valamire nagyon-nagyon koncentráltam. Ezt a rossz beidegződést néha észreveszem, néha nem. Annyi bizonyos, hogy ha még akkor sem veszek levegőt, amikor lehet, és akkor sem teszek meg dolgokat, amikor lehet, akkor mitől is várhatnám, hogy változás álljon be az életminőségemben, vagy akár az egész életemben?

Aztán tegnap, talán megérezve a tavaszt, érettségi találkozó szervezésébe kezdtem, ami most nagy lelkesedéssel tölt el. A nap folyamán, kihasználva a jó időt, a családdal meglátogattuk a macikat és társaikat a Budakeszi Vadasparkban. Tisztult a tüdőm, a szaglásom, s a vaddisznókhoz és a farkasokhoz érve már mindent ragyogóan újra éreztem…

Estefelé újra az érettségi találkozó felé fordult a figyelmem. A 25 éves találkozó idején Bogi itthon gyógyulgatott a csontvelő transzplantáció után. A szokásos körkérdésre nagy vonalakban elmeséltem, hogy hol tartanak az események, s azt is, hogy jól alakulnak a dolgok.

Két héttel később derült ki, hogy Bogi visszaesett.

Miközben azon elmélkedtem, hogy az elmúlt 5 évemből mely epizódokat emeljem, ki, arra jutottam, hogy majd szépen becsomagolva adom elő a mondandómat.

Becsomagolva? Becsomagolom megint, amikor kibontani szeretném? Lesz ahogy lesz, azt remélem, hogy addigra kiélesednek az érzékeim s kiválóan megérzem majd, hogy mit, hogyan tálaljak.

Ez a fajta szimatom is cserben hagyott az elmúlt két hónapban, így akadt jó néhány eset, amikor szűretlen közléseket engedtem meg magamnak – nem Bogival kapcsolatban, hanem a napi aktualitásról. Olyan helyzeteken bosszankodtam, amelyek a mindennapi élet részei – bár ezek mintha mind egyszerre akartak volna megnyilvánulni. Rakoncátlankodott a tengelyem. Olyan dolgokon lázongtam, amelyeknek a jelentősége messze elmarad azoktól, amelyeket az érettségim harmincadik évfordulóján vázolni szeretnék. Háborgásaim, vagy azok eredője egy hét pihenőre kényszerítettek, s az idő alatt átértékeltem sok mindent.

Lassan kilábalok. Séta, Meditáció, Ima, Beszélgetés, Tánc – őket hívtam segítségül. Mert egyedül nem megy, de miért is kellene egyedül, ha van kivel?

A maradék szabadidőmet pedig azzal töltöm, hogy felkészüljek új házi kedvencünk fogadására,  hogy ünneplőbe öltöztessem addig a szívemet (az alábbi idézet után, szabadon):

„Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz (…). Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet.” Antoine de Saint-Exupery

Pont, ahogy őt is vártuk 2007-ben:

Azon elmélkedtem, hogy mi értelme folytatni ennek a blognak a szerkesztését, ha folyton olyan téma jut eszembe, ami Bogit közvetlenül nem érinti. Egyrészt, nem szeretnék elszakadni Tőle, másrészt, az mégis a megbékélés jele, ha új kérdések is foglalkoztatnak. Írok hát.

Egy ideje azt tapasztalom, hogy másként érzékelem Bogi lényét, mint korábban. Annak ellenére, hogy a köztünk levő távolság mérhetetlen, nagyon közel érzem magamhoz, valahol legbelül, „mélyen a szívemben”.

Ami ma reggel írásra indított, az egy fiatalember bejegyzése a közösségi oldalon. Egészen nyugodt voltam, amikor elkezdtem olvasni. Majd éreztem, hogy kezdek feldühödni, na nem a fiatalemberre – hiszen egészen visszafogottan nyilatkozott, le sem írta a tabunak tekintet szót: leukémia. A felidézett emlék okozott számomra gondot.  Ültem, de így is beleszédültem, annyira indulatos lettem.

A történet a következő: Bogival a Tűzoltó utcából készülődtünk hazafelé egy rövid eltávozásra. Mivel nagyon hirtelen derült ki, hogy mehetünk, gyorsan kellett a fuvarozást megszervezni. Tömegközlekedés leukémiás embernél nem jöhet szóba, mivel nagy a fertőzés kockázata. A családtagokat már nem lehetett mozgósítani aznap. Az alapítvány által működtetett piros autó is teljesen leterhelt volt – rendkívül kevés az az egy autó.

Maradt a taxi. Ezzel is vállaltunk némi rizikót, mégis, nagyon szerettünk volna kiszabadulni néhány órára a kórházból. Kértem a diszpécsertől, hogy nem dohányzó járatot küldjön, s felvázoltam a helyzetet.

Megérkezett a taxi. Amíg pakoltunk, a sofőr gyorsan elnyomta a csikket. Már indultunk, amikor mondtam Boginak, hogy szóljon, ha szeretne néhány falatot enni, vagy inni. Minden falat és korty számít a legyengült szervezetnek.

Erre a taxis közölte, hogy az autóban nem lehet se enni, se inni.  Értem én, de akkor miért vállalta a fuvart? Nem a szállodából kértünk egy operaházi menetet.

Rendben hazaértünk, mégis, azóta is nagyon méltatlannak érzem ezt az epizódot. Hol van itt a könyörület? A méltóság? A beteg gyermek tisztelete?

Gondolatban egészen messzire jutottam. Gyakran találok „mérgező szülőkről” szóló bejegyzéseket. A dolgok leegyszerűsítésének tartom a szülőket kiragadni a felnőtt társadalomból és megbélyegezni őket, mint szülőket. Én inkább mérgező felnőtt társadalomról beszélnék általában, pontosabban pedig a felnőtt társadalom mérgező tagjairól. Hiszem, hogy minden területen, ahol a gyerekek, fiatalok megfordulnak, többségben vannak a jóravaló, empatikus, szeretetteljes felnőttek, akik növelik a biztonságérzetüket, s ez reményt ad arra, hogy a szemlélet, az értékrend jó irányba változzon. Ugyanakkor, ott vannak a kevésbé érzékenyebb felnőttek is. Ezért lehet az, hogy hallani történeteket, amelyekben egy-egy gyermeknek át kell élnie a kirekesztést, vagy azt, hogy nem kellő tisztelettel bánnak vele, még csak betegnek sem kell lennie ehhez.

Mondom ilyenkor a szülő társaimnak, hogy éberen őrködjetek, lépjetek, ha szükséges. Itt is leírom: nem lehet mindent zokszó nélkül tűrni, szerintem.

Nekem Bogival kapcsolatban marad az elmélkedés, hogy vajon minden időben mindent megtettem-e. Arra szoktam jutni, hogy akkori képességeim szerint cselekedtem. Te azonban, Kedves Szülőtársam, most, jelen időben tehetsz a legtöbbet a gyermekedért!

Kedvelem a mai gyerekeket, fiatalokat. Ó, ezek a mai fiatalok! – hangzik sokszor.  Igen, ők azok, akik képesek az idősebb generációval együtt énekelni a kórusban Mozart Requiemjét, s a tabletet arra is használják, hogy a szövegkönyvet annak segítségével kövessék.  Ők azok, akik nevelnek engem, az állítólagos felnőttet, pl. az állatok szeretetére, a csomagolóanyagok mennyiségének csökkentésére, a kitartásra, a megújulásra, együttérzésre a gyászban, őszinteségre – csak, hogy néhány dolgot kiragadjak.

Most, e pillanatban értettem meg annak az ajándékkártyának az üzenetét, amit Bogi a betegeskedése idején az egyik karácsonyra készített nekem:

„A remény virág, amely csak akkor bújik elő és növekszik, ha öntözik.” /Charles Martin/

Reménységeink! Növekedjetek! Mi, felnőttek pedig legyünk jó kertészek!