Már egy hete jósló fájásaim voltak. Annyira lágyak, hogy ügyet sem vetettem rájuk. A hét elreltével hirtelen felgyorsultak az események. Az orvosom ügyelet után már messze, vidéken járt, de se baj. Beértünk a kórházba és előkészítést követően, két óra múlva, 2001. augusztus 19-én megszületett Bogika, épen, egészségesen, 9/10-es apgár számmal.

Szépen cseperedett. Leginkább a szemével, a kék angyali tekintetével szeretett és tudott is kommunikálni. Beszélni viszonylag későn tanult meg, mégis szavak nélkül is megértettük egmást.
Idilinek tűnő családi kép rajzolódott ki akkor: a  két gyermek miatt érzett boldog öröm, ráadàsul lakás, autó, támogató nagy család. Semmit nem lehetett sejteni abból, mi vár ránk, ami óriási kegyelem, mivel így könnyebben tudtunk derűlátóan a jövőbe tekinteni.
Az életbe vetett hitünk ajándékaként hamarosan megszületett a harmadik gyermekünk is. Ez alkalommal nem voltak fájás szerű jelek, mégis valami, talán a tapasztalat azt súgta, hogy ideje bevonulni a szülőszobára, mert a kistesó készülődik. Este 10-kor még úgy gondolták az orvosok, hogy itt bizony nem lesz hirtelen szülés. Hajnal előtt mégis lett.
Másnap, a látogatáskor, Bogi, aki akkor még karon ülő pici lány volt, a fejét is elfordította, amikor meg akartam puszilni. Így fejezte ki nemtetszését amiatt, hogy előző este hirtelen, különösebb magyarázat nélkül távoztam. Nem értette, hova tűntem.

Nagyon izgultam a kórházból való hazatéréskor, hogy hogyan tudom helyrehozni azt a finom kis bújós, öleős kapcsolatot, ami köztünk tizenöt hónappal az előtt vele együtt megszületett.
Semmit sem kellett tennem, egyetlen szót sem kellett szólnom. A francia ágy előtt térdeltem, Ő ott üldögélt. Még alig köszöntem, amikor odamászott hozzám, a pici karjaival körbefonta a nyakamat és megölelt.

Még most is érzem az arcomon a pelyhes hajszálainak az érintését, a puha kis kezecskéket, az egész lényéből áradó melegséget, és a legnagyobbat is ami örökre megmarad…

---

Ha azt hinnétek, arról szeretnék írni, hogy milyen  érzés lehet, ha valakinek kihullik a haja betegség, vagy netán kemoterápiás kezelés után, mit érezhet, ha e miatt parókáért megy fodrászhoz, nos, akkor csak annyit mondhatok, fogalmam sincs,  hiszen nem vagyok ilyen tapasztalatok birtokában.
Sokszor játszottam el a gondolattal, hogy szívesen kopaszra vágatnám a hajam, mintegy együttérzést mutatva ezzel.  Lassan azonban letettem erről a szándékomról…
E helyett, egy ideje visszatértem ahhoz a hajformához, ami nagyjából 1 évvel Bogi távozása után talált rám. Ennek is már 7 éve.
Hátul felnyírt, tarkón borotvált résszel, két oldalt hosszabban lelógó tincsekkel jellemezhető a frizura.
Tegnap fodrásznál jártam. Ma reggel azon gondolkodtam, hogy miért pont ez a forma jött újra el?
Arra jutottam, hogy talán azért, mert szeretem magamban azt, aki akkor voltam. No, de kicsoda?
Valaki, aki újból talpra állt, aki valami igazán nagy dolgot csinált végig azzal, hogy támogatni tudta a gyermekét egy nehéz helyzetben, s képes volt lassan elkezdeni elengedni a szeretett személyt úgy, hogy mégis mindig a szívében maradhasson.
Picit, mintha “A kisherceg”-ből idézném és átélném a jól ismert sorokat. (“Jól csak…”)
Mindez nem jelenti azt, hogy teljesen ugyanaz lennék, aki hét éve voltam, remélve, hogy “a jobb rész nem halt ki” belőlem, (ahogy ezt Arany János más vonatkozásban, ugyancsak  egy márciusi napon  megfogalmazta a Letészem a lantot c. versében.)
Hogy nem az vagyok, ki egykor, erre kapom is rögtön a jelzést, hogy lassan feleslegessé válik a festés, annyira ősz a hajam hátul is. Az idősödést félre téve, lényeg az, hogy rengeteg változás történt kívül, belül, körülöttem, de az igazán fontos dologok megmaradtak, úgy mint  az újrakezdés reménye, a  szeretteink támogatásának és elengedésének kettőssége, a szív legbensőbb dolgai, s “ezek között  pedig legnagyobb” is.  ( Pál I. levele a Korintusbeliekhez.)
Úgy tűnik, mindenki ugyanarról ír. Még én is.
Így esett hát, hogy elmentem fodrászhoz. (Utóbb csak kiderül, hogy “Nem volt hiába semmi sem”, se az irodalomórák, se a megpróbáltatások. Ennek az utóbbi idézetnek járjon mindenki maga utána. Nekem sokat jelent az eredeti költemény.)

Talán emlékeztek arra, amikor arról írtam, hogy reggelente egy rövid kerti sétával és kávéval indítom a napot, s hogy ez a kis szertartás mennyire jótékonyan befolyásolja a nap alakulását.

Már már ott tartottam, hogy ez – is – kiveszett az életemből.
Azért írtam, hogy “is”, mert azt vettem észre magamon, hogy a korábbiakhoz képest kevesebb bennem az együttérzés, a segítőkészség, a részvét, a kíváncsiság, egyszóval a nyitottság.
Nem azt mondom, hogy mindig mindenkivel össze kellene borulni, együtt jajveszekelni, bármilyen történés hallatán zokogni, vagy mindenki helyett megoldani a helyzetét.

Arról beszélek, hogy a páncélom – ami eleinte az önvédelmet szolgálta – egyszer csak elkezdett burjánzani, elfajulni. Hm, mint a rákos sejtek. Igyekeztem nem érezni, mert amikor éreztem, az nagyon fájt.

Hosszú folyamat, amíg a páncél mevastagszik, s nehéz észrevenni, hogy az érzelmek megélése terén mi az egészséges mérték.

Egyet akartam: elkerülni a fájdalmat. Olyan ügyesen vitt így előre az akaratom – az a bizonyos “eget ostromló” – hogy egyszer csak a közömbösség páncéljában találtam magam.

Nemrég viszont azt vettem észre, hogy Bogi elvesztése néha újra és újra nagyon fáj. Már már furcsának hatott ez a fel-felbukkanó fájdalom. Igyekeztem elbújni előle. Reggel az utolsó pillanatban keltem, gyorsan készülődtem, irány a munka. Munka. Munka után haza, alig vártam, hogy eljöjjön az alvás ideje. Reggel újra rohanás.

Így tényleg nincs idő a fájdalomra…

S hogy visszatérjek a mondandóm elejére: nem adtam meg magamnak a kerti séta nyújtotta lehetőséget: időt magamra, a gondolataimra, az érzéseimre. Eleinte észre sem vettem, hogy eluralkodik rajtam a fásultság, aztán az sem tűnt fel, hogy ebbe az állapotba szépen beleroskadok, elkényelmesedek benne, ellustulok.

Nem a világ dolgaiban lettem rest, hanem a magaméban: nem szántam időt arra, hogy kicsit össze rendezzem a belső világomat

Aztán egyszer csak “magától” felderengett:  elég ebből a restségből.

Pici lépést tettem csak előre: este elkészítem a dolgaimat másnapra, reggel pedig irány a kert, ahol hajtanak a jacintok és a tulipánok.

A szentháromságfű ( Viola tricolor, vadárvácska) már virágba is borult.

---

A félhomályban felsejlik a gyertya lángja. – Kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napod – énekeljük a szűk családi körrel.
Egy pillanatra átfut a gondolat, hogy mit keresek én itt, együtt, ezekkel az emberekkel.
Barátnőm szülinapját ünnepeljük, aki a közelben lakik.
Gondoltam, hogy átszaladok hozzá egy fél órára e jeles napon. Megint tovább maradok kicsit, így esik meg, hogy belecsöppenek a családi köszöntésbe.
Aztán hirtelen sarkon fordulok, hogy maradjon egy kis idejük egymásra is, mostmár tényleg maguk között.

Hazaérve kezdenek “halkan  zúgni” az érzelmeim, végig az arcomon, mint a csermely.

Itthon fogom fel az előbb történtek jelentőségét. Bogi elvesztése után is sok időt töltöttem náluk. Mindig meleg szeretettel fogadtak, ezért nem érzem magam kívülállónak e mostani nagy napon sem.

Később bekuckózok itthon a szekrény melletti fotelba, ahol, mintha angyalszárnyak csiklandoznák a szememet és a torkomat. A karácsonyfa még áll, egy-egy ága belóg a tévé képernyőjébe.
Sebaj, jólesik ez a meghittség. Tőlem jobbra Bogi iskoláskori mosolygós fotója, a másik keretben két ballagási fényképet öltöztet  fénybe karácsonyi fűzér.
Mérhetetlenül hálás vagyok értük.

Barátnőmmel ez alkalommal egyetértettünk abban is,  hogy bár még csak januárt írunk, meglegyintett mindkettőnket a tavasz szele.
S hogy nem képzelődöm, abban megerősítenek a kert egy naposabb szegletében kibújt hóvirágok.

Elmondhatom, hogy a szeptember elején Mályinkán tett látogatás kiválóan sikerült. Már a következőt tervezzük.

Eljutottam oda, hogy a hétvégi elfoglaltságokat feljegyzem a telefonomba a naptár alkalmazásba. Itt tartom számon a gyermekeim velem egyeztetett programjait is, nehogy valamit keresztbe szervezzek.

Eljött az az idő, amikor már nem természetes, hogy hétvégén együtt a család. Átalakulóban ez a valaha természetesnek tartott szövetség.

Igazából  az átalakulás is épp olyan  természetes, mint amilyenek a korábbi szoros együttlétek voltak.. Az eszem ezt jól tudja, de a lelkem még nem érte utol ezt a helyzetet.

Némi bebábozódás után könnyű szárnyakra kelhet a pillangó család.

Hol ritkábban, hol gyakrabban, összeérnek az idővonalaink. Így lesz ez november elején is.

Meghívást kaptunk a Bátor Tábor Lélekmadaras családi programjára. Nagyjából hat éve jártunk ott először, négyen, együtt. Aztán még kétszer, körülbelül másfél év alatt.

Egészen megilletődtem a levél olvasása közben. Jó lesz találkozni a hasonló utat bejárt társakkal.
Lehet, hogy kissé felkavarodik az állóvíz, de nem baj. Olyan védett környezetben, mint a Bátor Tábor, ezt is könnyebb feldolgozni. Biztonságos. Meghitt. Felemelő.
Alig várom.

“Itt van az egész nap előttem,
Bármi lehet ma még lehet belőlem
Kertész leszek, fát nevelek,
Vagy vadakat terelő juhász leszek.
Itt van az egész nap előttem,
Bármi lehet még
Itt van van az egész nap előttem
Bárki, bárki lehetek még” (Szeder: Reggeli dal)

Rendszeresen visszatérünk a családdal a Bükk lankáira, egykori szülőfalumba.

Régebben abban a házban nyaraltunk, amit a nagy városba költözés miatt eladtunk.  Hollandok vették meg, akik idő közben a barátaink lettek.

Ma is egyre gyakrabban látogatunk oda, bár más-más szálláshelyet veszünk igénybe.

A kis faluban töltött nagy családi nyaralások igazi kikapcsolódást jelentettek: kirándulás, szalonnasütés, közös főzés, találkozás a rokonokkal, olvasgatás a Nemzeti Parkra néző teraszon.

Utoljára azokban az időkben tudtam úgy odafigyelni, teljes mértékben kikapcsolni a gondolatrohamokat, hogy végig olvassak egy-egy jó könyvet, amikor még Bogi is velünk volt.
Azóta folyton félbehagyom őket.
(Azért azon néha elmélázok, hogy  A Funtineli boszorkány története, vagy A Viskó puszta olvasmány volt-e, vagy inkább valamiféle felkészítés a jövőre…)

Rengeteget fotóztunk, születtek tájképek, csoportképek a család apraja-nagyjáról.

Néha visszaköszön egy-egy ilyen fotó, amit mindig a szerint nézegetek,  hogy Bogi rajta van-e még, vagy ott lehet-e még a háttérben.

Úgy néz ki, hogy a régóta érzett kettősség bennem marad: egyrészt nagyon jóleső érzés felidézni a szép emlékeket, másrészt rögtön bekapcsol a hiányérzet.

Hogy mi a megoldás?
Nos, “kirándulás, szalonnasütés, közös főzés, találkozás a rokonokkal, olvasgatás a Nemzeti Parkra néző teraszon.”

Ezt teszem. Alig várom, hogy meglátogassam újra Mályinkát, amire szeptember elején sor is kerül. Mert ez jó nekem. Egyszerűen jó.

“Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk – ők fogják ceruzámat, s én érzem őket és emlékezem.”
József Attila:  A Dunánál