Egy szóval sem mondhatom, hogy a közelgő Mindenszentek életem kedvenc emléknapjai közé tartozik.

Néha, amikor nyáron a krizantémok fejlődését figyelem a kertben, már akkor haragos leszek. Az elmém tudja, hogy a harag rossz tanácsadó. Ebben az évben addig fajult a helyzet, hogy szinte az összes tövet kiástam, mert már képtelen voltam tovább nézni, ahogy a szárazságban szenvednek. Mérgemben, hangos, epés szóáradat közepette ki akartam dobni a csudába.
Az ásás, vagyis a fizikai munka megnyugtatott. Mire végeztem, kitaláltam, hogy mit kezdjek velük.
Előkerestem a legnagyobb virágcserepeimet és ládákat, azokba ültettem, így jutott a kertben mindenhova.
Reggelente, mielőtt munkába indulok, rájuk tekintek és észlelem, hogy mi változott 1 nap alatt. Már bimbóznak.
Remélem, hogy az első fagyokat kibírják.
Reggelente, amikor megérkezek új munkahelyemre, a kórházba, az ismerős fertőtlenítő szag, orvosok, ápolók, köpenyek, maszkok.
“Ismerős a táj”
Bogi 521 napot töltött kezelésben és ennek háromnegyedét kórházon belül. Vele voltam a napok 80 százalékában, éjjel, nappal.
Azóta, hogy exitált, 3315 nap telt el. Néhány hónap elteltével már próbáltam egy kórházi alapítványnál elhelyezkedni. Már az interjú során kiderült, hogy ez nagyon korai.
Remélem, hogy mostani vállalkozásom már időszerű.
Remélem, hogy 521 napnál tovább tart az egészségügyi szolgálati jogviszonyom és egyre kevésbé hánykolódok a jég hátán.
Reménykedem: ahogy Bogi is gyakran idézte, “A remény virág, ami csak akkor bújik elő, és növekszik, ha öntözik.”
Öntözöm tovább a krizantémokat, amiket azért fentről is gyakran locsolnak.

 

… nekik gyönyörűség, …

Tegnap a barátnőmnek ismét azt ecseteltem, mennyire sokat jelent számomra kis Lili kutyulink és soha nem gondoltam volna, hogy ez így lesz.
Ma ébredéskor ráeszméltem, hogy már nem úgy alszok, mint a kórházban, emelt ágyvéggel, hogy Bogira rálássak, ha álmomból felébredek. Készenlétben.
A kispárnák sorban esnek le a földre az éjszaka során. Reggel, ahogy értük nyúlok, látom ám, hogy az egyiken Lilike a buksiját nyugtatja és édesdeden szunyókál. Megsimogatom, közben érzem, szeretem ezt a kis jószágot. Megállapítom magamban, hogy senkit  és semmit nem pótol, hanem egy plusz ajándék az életemben.
A másik nagy ajándék az idő. Itt kanyarodnak  ismét  a gondolataim vissza Bogihoz. Mint tudjátok, az utolsó olvasmánya a Kis Herceg volt: “Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”

Ezt az idézetet kicsit most magamra is vettem. Talán Bogi lénye így tanít engem: szánj időt magadra,  Anya! Megérdemled.  A munkahely váltás okozta izgalmak és kihívások közepette meg is engedtem magamnak, hogy időt fordítasak olyan tevékenységekre, amelyeket a taposómalom közepette elhanyagoltam. A figyelmeztetés a belsőmből akkor érkezett, amikor egy hétköznapon nem mutatkozott lehetőségem elmenni rokonom,  egy korombeli három gyermekes édesanya temetésére. E miatt még most is nehéz tükörbe néznem és nehéz a búcsúzás is, de sajnos, amit munkára hivatkozva elmulasztottam,  már nem tudom pótolni.
Azért adtam időt magamnak, hogy visszatérhessek azokhoz az értékekhez, amelyek fontosak számomra.
Most például lehetőségem van meglátogatni Bogi nyughelyét. Már három hónapja nem tettem meg. Ma az édesanyámmal megyek, mehetek. Már szedi is a kerti virágokat.
Erről egy kirábbi korban írt vers jut eszembe, amit anyák napja alkalmával sokszor szavaltam. Arra szólít, hogy legyen mindennap anyák napja.  A közeli templom hangja felcendül. A nyári krizantém illata birizgálja az orromat. Indulunk.

Ratkó József: Zsoltár anyámnak
Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot
váltanak; egyetlen halott
sincs közülük; fiatalok,
mint az idő.
Újra születnek
minden gyerekkel; megöletnek
minden halottal – harmadnapra
föltámadnak, mire virradna.
Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják
a világ összegyűjtött kínját.

Közben gyógymasszőr lettem.
Aztán részmunkaidős egy non-profit szervezetnél. Aztán munkanélküli.
Közben tanultam. Ekkor lettem egészség és életvezetési coach. Aztán szabadúszó lettem. (Fordító masszőr, coach, co-trainer. Mikor mi)
Ekkor betegedett meg Bogi. Kisebb szünetekkel, közel másfél évre beköltöztem vele a kórházba. Közben igyekeztem a család többi tagját támogatni.
10 éves fiam egyedül járt már orvoshoz, megbeszéltük, mit mondjon.
16 éves lányom kamaszkorába zuhant, éjszaka instrukciókat adtam, hogy adott helyzetben mi a teendő.
A szívem majd meg szakadt, amikor a  Tűzoltó utcai félsteril szobában feküdtem Bogikával, miközben a nagylányom az onnan karnyújtásnyira levő szórakozóhelyen múlatta az időt.
Mit nem adtam volna egy öleléséért. De hát hogyan, mikor a szomszéd szobából is azt hallom, hogy erkély jelenet zajlik a bent fekvő anyuka és a párja között.
2015-ben, amikor a helyzet súlyossá vált, a fiamat kísértem a helyi uszodába, hogy láthassam, hogy úszik. Ketté szakadni, osztódással szaporodni nem tudtam, azért a szívem kissé megszakadt, hogy jó lenne egyszerre mindhárom gyerekemmel együtt lenni.
Bogi elvesztése után szintén van egy űr az önéletrajzomban.
Már főállású anya sem voltam. Egy kívülálló a társadalomban, vagy ha ez túlzás: perifériára sodródott szünet egy önéletrajzban.
Ellátás nélküli munkanélküli lettem. Az ápolási díj után nem jár álláskeresési járadék. Előtte pedig, tudjátok, szabadúszó voltam.
Visszatérve a témára, hogy mi mindent jelent a karrier, kérdem én, hogy hangzana, ha ezzel kezdeném: nagyon értékes anyai, családi karriert futottam be, hatalmas viharok között is sokat tettem azért, hogy a családunk együtt maradjon.
Együtt megyünk vasárnap keresztelőre.
Hogyan is mondhatnám el ezeket egy interjún, amikor pár éve, közelebbi környezetemben arra a megnyilvánulásomra, hogy a  teljesítményemet valószínűleg még mindig befolyásolja Bogi elvesztése miatti poszt-traumás stressz szindróma (PTSD), azt a választ kaptam, hogy higgyem el, másnak is megvan a maga baja.
Valami akkor megint eltörött bennem, de megtanultam legyinteni rá.

Mégis, hétfőn, a következő interjún szeretném ezzel kezdeni a személyes bemutatkozásomat: a családi karrieremmel, ahol nincs szünet, meg hézag, meg lyuk. Természetesen csak a kellő információt, diszkréten, diplomatikusan, tárgyilagosan tálalom majd.
Ugyan mi bajom származhatna ebből?  Maximum megkapom megint a megjegyzést, hogy másnak is megvan a maga baja. Ebből tudni fogom, hogy nincs ott dolgom tovább.
Esélyt is adok arra, hogy mégis jól is sülhet el az egész. Vállalom, hogy a családi pályafutás, hogy húzom/tolom a szekeret, vagy netán az igát húzom, vagy egyszerűen boldoggá tesz,  épp oly értékes, mint más, szakmai-hivatásbeli utak.
Elfáradtam a takargatásba. “Én még őszinte ember voltam…” (József Attila)
“Eredet [karrier < francia: carriére (pályafutás < pálya) < carier (szállít, visz) < latin: carrum, carrus (szekér)]” (wikiszotar.hu)

 

 

 

 

Mifelénk csak jázminnak neveztük. Én legalábbis. Mint kiderült, a képen látható szépség a  közönséges/illatos jezsámen: Philadelphus coronarius. (Philadelphus coronarius, azaz görögül „testvérkedvelő” . Nevét II. Ptolemaiosz Philadelphosz egyiptomi királyról kapta. Forrás:https://hegyvidekujsag.hu/archivum/archivum-2022-majus-31/elo-pipereszappan)

Az elmúlt évben teljesen elzárkóztam attól, hogy anyák napján a nővéremmel és édesanyámmal tartsak, hogy lerójam a kegyeletet szülőfőldemen a nagymamám és családtagjaim sírjánál. Itthon akartam lenni a gyerekeimmel, hogy itt látogassak ki anyaként a közeli temetőre angyalom emlékhelyéhez.

Ebben az évben bevállaltam az utazást.
Indulás előtt a nővérem emlékeztetett, hogy kezdjük a látogatást itt Boginál, hiszen az az első. Magamtól most nem akaródzott menni. A néhány meghitt perc azonban nagyon jól esett, békességgel töltött el.
Az autó csomagterét telaraktuk virággal: az édesanyám készítette csokrokkal és az előző napi virágvásárból megmaradt szépségekkel.
Először a férjem édesanyját látogattuk meg, aki meleg ebéddel várt minket. Elárulok egy titkot: most először éreztem azt, hogy kifejezetten azért megyek hozzá, hogy egy cserép virág és egy vödörnyi saját kertemből válogatott növénnyel, szavak híján kifejezzem neki a hálámat a családomért. Azért, amiért előbb ő vállalta az anyaságot, hogy aztán nekem is családom lehessen.
Utunk ezután a mályinkai temetőre vezetett, ami egyúttal egy természetes kilátópont is a környező dombokra, hegyekre, a Lázbérci Víztározóra, tiszta időben a Kárpátokra.
A virágcsokrok a helyükre kerültek.
Már indultunk, amikor belebotlottunk egykori szomszédunkba és családjába. Ha jelent valamit az a kifejezés, hogy “nagy találkozás”, akkor ez egy ilyen pillanat volt: örömmel, meghatottsággal, szeretettel teljes.
A rokonokhoz mentünk tovább. Először az unokatestvérem családjával beszélgettünk, ittuk a mályinkai vizet, fogyasztottuk a süteményeket. Jutott szegfű és kerti növény az édesanyának is. Édesanya: csupa nagybetűvel is írhatnám.
Abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy megtekinthettük a templomot az épp folyamatban levő felújítás közepette. Ekkor vált az utunk számomra egyszer s mind zarándoklattá: elmélyültek az érzéseim, körbe ölelt a csend.
A falu térképe szinte kirajzolta elénk a következő irányt: menjünk az “újsorra”.
Édesanyám tesvéreihez, pontosabban családjukhoz jutottunk el.  Már vártak minket. Szegfű, kerti növény, korai vacsora, sütemény voltak az adok-kapok részei, nagy ölelés az unokatestvéremmel. Itt is létrejött valami nagyszerű: egyeztettük a találkozónk időpontját a távolban lakó unokatestvérrel, ami egy igazi nagy családi összejövetel lehet. Az időpontot bevéstük a naptárba.
A napot édesanyám másik testvérének családja, illetve az otthon levő édesanya koronázta meg.
Szegfű, kerti növény.
Beszélgetés közben itt sem tudtunk ellenálni a fogadtatásnak: a házi édességeknek, különösen a klaszikus méteres süteménynek: az otthon ízének.
A hazafelé út simán ment.
A szobában anyák napi díszkiadású bonbon várt, majd telefon, hogy mikor legyen az én köszöntésem.
Köszönöm mindnyájatoknak, akik a zarándokutamon társamul szegődtetek!
Ajánlom ezt az írást Margónak, aki az egyik ilyen zarándoklat alkalmával, az akkori viharos időben a hó alól ásta ki a jázmin bokor új hajtását. Végre vahára megfakadt a kertünkben, és mostanra kifejlődve ontja a virágait és az illatát.
Nagyapám udvarát díszítette valamikor egy ilyen nagy zöld-fehér illatfelhő. Reggelente az első dolog, amire ránézek: a jázmin bokor. Segít emlékeznem, hogy honnan jöttem, hogy ki az, aki igazán én vagyok és mik azok az értékek, amiket képviselek, melyek a “jó ügyek” amelyeket védeni szeretnék. Keressétek meg Márai Sándor erről szóló bölcseletét is!

Templomunk feliratával utólag köszöntöm az anyákat:  “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” Máté 11, 28:30

---

Egy hete írtam a most következő jegyzetet. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy megosszam.
Tegnap azonban megtudtam, hogy egy hozzám nagyon közel álló személy jobb létre szenderült. Egyik másik ismerősöm is hasonló eseményekről számolt be.
Ma délben pedig már 9 éve lesz, hogy kislányom, Bogi örök nyugovóra szenderült.
Nyugodjanak békében!
Ideje hát, hogy hallassam a hangom, legalább írott formában:
Néha lemegyek kutyába és a saját sebeimet nyalogatom.
Aztán más módját választom annak, hogy a sebek okozta bennem szunnyadó fájdalmat kivezessem.
Megnézem végre az egyik csatornán a több hete nekem ajánlott filnet: A nővérem húga (eredetiben: My Sister’s Keeper).
E mellett hirtelen lepereg előttem még néhány további filmkocka egy-kért régen látott, az elmúlás témáját boncolgató filmből is: Egyenesen át. Ben-Hur, 21 gramm. A viskó.
Nézem tehát az ajánlott média-irodalmat. Az elején úgy érezem, hős vagyok, mert tartom magam. Na nehogy már kiüljön az arcomra a fájdalom!
Na nehogy már érezzem, mennyire markolja a szívemet a fájdalom!
Na nehogy már szorítsa a torkomat a fájdalom!
Na nehogy már könnyeket csaljon a szemembe a fájdalom!
Körbekémlelek, sehol senki: na nehogy már megosszam a fájdalmam!
Meg tudom ezeket csinálni.
“Kemény vagyok.
Erős vagyok.
Kibírom.
Nem sírok. Mások előtt főleg nem. Nem mutatom. Nem, nem, nem. Tökéletes vagyok?
Nem. Egy darab fa vagyok.
Nem. Egy szikla vagyok.
Egy kő.
Egy kavics.
Egy homokszem.
Nem látszom. Nem hallatszom.
Nem érzek. Semmi vagyok.”
A film felénél tört meg a jég, majd következett a terápiás sírás: újra vagyok, aki vagyok.
Szokta tőlem hallani a környezetem, hogy ha nagyon csendben vagyok, na akkor gyanakodjanak, hogy kihűltem.
Előző két írásom között több hónap telt el. Talán akadt köztetek aki gyanakodott…
Aztán, egy haláleset kapcsán úgy döntöttem, fekete pólót veszek aznap. Ritkán szánom erre magam. Gyászolni akartam, egyszerűen.
Még mindig a film hatása alatt azon elmélkedem, hogy vajon egy korán megboldogult gyermek halálakor az érintett gyerekek és felnőttek gyászával ki mindenki foglalkozik, már ha foglalkozik egyáltalán?
Rokonok, barátok, ők hogyan gyászolnak?
Mekkora kultúrája van manapság a gyász megélésének, elfogadásának, tolerálásának.
Tanulók, diákok, akik osztálytársukat veszítették el: ők kivel oszthatják meg a fájdalmukat?
Pedagógusok, akik a tanítványukat kényszerültek elengedni: hogyan legyenek egyszerre támogatóak a gyászoló osztálytársakkal, s éljék meg saját gyászukat?
Gyermekek esetében, akiket hasonló veszteség ért: hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy valaki felfedezze: nem hisztiznek, hanem a gyász emészti őket?
Bízom benne, hogy mi emberek manapság is képesek vagyunk még éberek lenni, figyelni egymásra, felismerni a tünetek mögöttes tartalmát, segítséget, támaszt nyújtani egymásnak, segítségért fordulni magunk is és másoknak szakember igénybevételét ajánlani.
Komolyan venni magunkat.
Komolyan venni egymást.
„ A megosztott fájdalom, öcsém, nem megduplázódik, hanem megfeleződik. Senki sem különálló sziget. ”
Neil Gaiman
Osszátok meg…a fájdalmatokat, a tapasztalatotokat, az örömötöket, amíg futja időtökből!

A teraszról kiszűrődő fény megvilágításában boldogasszony csipkéjét nézegettem. Szép dús, a széleken kissé fűrészesen szabdalt, lágy, apró anyagdarabkák ezüstös-zölden rajzolódtak ki a szürkületben: a málna levelei ezek.

Jót tett nekik a hűvös, csapadékos tavasz. Ahogy nekem is.
Kedden, a munkanap végeztével rohantam haza. Még belefért az időmbe, hogy összehozzak egy jó szaftos, nagytepsis rakott krumplit. Aznapi fogyasztásra és másnapi előételnek szántam, ezért XXL adagot készítettem.

Közben vállalhatóvá varázsoltam a fürdőszobát. Megteltem a furcsa, ám örömteli érzéssel: a fiatalok jöttét vártam. Ez alkalommal egy kicsit többen érkeztek, unokatestvérrel, baráttal együtt.

Felidéztem magamban a Kisherceget,  Bogi utolsó olvasmányát. Már nem mardt ideje végigolvasni. A készülődést illetően a következő idézetet ragadtam ki:

“Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.” Ilyen a várakozás öröme, mint egy kis advent.

Szerdán további fiatalokkal egészült ki a csapat. Az időjárás aznap éppen lehetővé tette a kinti grillezést. Sürgölődtek az ifjak. Bevásároltak, aprították a zöldségeket, tüzet raktak, mindent megszerveztek és megalkottak. Én igyekeztem volna távol tartani magam az eseményektől, arra a nézőpontra helyezkedve, hogy ez az ő összejövetelük, róluk szól, nem rólam. Ám azt vettem észre, hogy – jaj -, “ezek a mai fiatalok” bevontak a partijukba. Ha elakadtak, kérdeztek. Ha eszembe jutott valami, meghallgattak. Együtt vacsoráztunk, beszélgettünk. Nem csak az időjárás volt a témánk. Velük már igazi eszmecserét lehetett folytatni. Mi több: tisztelettel megköszönték, hogy az otthonunkba fogadtuk őket és a társasági eseményüket. Kifejtettem, hogy nagyon jól esik nekem is megtapasztalni ezt a fiatalos hangulatot, s a hasonló események akkor sem voltak ritkák, amikor még kicsik voltak a gyerekeim. Magyaráztam nekik, hogy édesanyám hat – vagy nem is, hét – unokája gyakran tartott zsúrt az udvaron, s még a barátok gyerekei is társultak olykor. Rajcsúrozott itt egyszerre nyolc-tíz apróság is. Szándékosan mondtam először hatot-hetet, ami valójában 7, Bogit is beleértve. Még mindig nehéz számomra meghatározni a lélekszámot, 12 nap híján 9 év elteltével is!
Hogy a számokat a helyükre tegyem, hátra vonultam a kertbe. A terasz fénye mellett az ifjak beszélgetése is odaszűrődött. Úgy hangzott abból a távolságból, mint a méhek zümmögése egy virágba borult cseresznyefa tövében.
Aztán boldogasszony csipkéjére lettem figyelmes, s valamire, ami belülről azt súgta: hálás vagyok, hogy ezek a mai fiatalok megtisztelték a jelenlétükkel a mi szerény otthonunkat.
Igen, ezek a mai fiatalok. Reménységeink ők! Ahogy írni és mondani szoktam és ezt ismétlem most is: a szüleik, a felnőttek jövőjének zálogai.
Áldott, szeretetben és békességben gazdag ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!

A közösségi oldal folyton kérrdezi,  hogy mi jár a fejemben.  A minap már válaszoltam neki,  hogy sokminden kavarog ott bent.Most,  nem meglepő módon a karácsonyfa helyét keresem.  Hol lenne jó helyen?

Kinéztem az egyik sarkot,  ám,  ha oda helyeznénk,  a Bogit barna fürtökkel ábrázoló fényképet eltakarná.  Igazítottam egy kicsit a képen,  így már jó is lesz.
Nemrég egyik kedves rokonunk kért tőlem egy fotót Bogiról.  Szerette volna megmutatni valakinek. Tanácstalan voltam,  hogy melyiket válasszam,  hiszen 2013.  novembere és 2015.  áprilisa között rengeteget változott az ábrázata.  Egy előtte és utána képet küldtem. Nem,  nem a teljes történet elejéről és végérôl, hanem még a 2013. évi békeidőkből valót és egy másikat,  ami az őssejt transzplantáció utáni felépülési időszakban készült.  Egyik szőke, másik barna hajjal.
Mindkettő olyan igazi.  Angyali.
Karácsony várásom közepette a tekintetem a kis “oltárra” szegeződik.  A nappalinak ebben a szegletében,  sorakoznak a tágabb értelemben vett család gyermekeinek ballagási és más,  nagyszabású eseményekről szóló fotói.  Bogi szőkén,  középen
Mivel,  hála az égnek,  gyönyörű a gyűjtemény, megérdemli,  hogy egy rendezettebb,  új helyet kapjon,  hogy rendszeresen gyönyörködhessünk a gyerekeinkben.
Akkor is,  ha már felnőttek.  Akkor is,  ha már nincsenek velünk.  Akkor is,  ha most éppen távolabb vannak tőlünk.  És természetesen akkor,  ha itt vannak velünk. Mellettünk vannak,  s mi ő mellettük lehetünk.
Most és mindörökké.

“Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek,
hogy emberek lehessetek!”
Wass Albert

Jó dolog a sírás,  bár néha olyankor érkezik,  amikor a helyzet legkevésbé sem kívánja.
Eljöhet például a nap kellős közepén.  Mit tehetsz ilyenkor?  Kicsit kimozdulsz a szokott helyedről,  lemész az utcára.  Ám ott is hű,  de sokan vannak.  Ekkor meglátod a patika feliratát. Oda menekülsz.  A jólismert képi világ láttán épp kiszakad belőled a sírás.  A patikustól szipogva elnézést kérsz.  A patikus szívetmelengető módon,  végtelen türelemmel,  rendkívüli együttérzéssel szolgál ki anélkül,  hogy tudná mi ütött beléd.  Mire kiadja a fejfájáscsillapítót,  már megkönnyebbülsz.  Lassan kilépsz a helyzetből,  veszel néhány mély levegőt,  afféle jógalégzést folytatsz,  aztán végezheted tovább a dolgod.
Máskor a buszról leszállva öntenek el a könnyek.  Még jó,  hogy addig kibírtad és ezen az útszakaszon kevesen járnak gyalog.  Még jó,  hogy legalább öt percig tart a gyaloglás,  mielőtt beérsz.  Kicsit lassítod is a lépteidet, közben észre veszed,  hogy egyes fák lombja még inkább zöld,  míg néhány fa már teljesen aranyba burkolózott.  Amíg így szemlélődsz,  gyönyörködsz a látványban a néptelen utcán,  le is telik az öt perc.
Veszel néhány mély levegőt,  afféle jógalégzést folytatsz,  aztán már el is kezdheted a dolgod…

Jókor jó helyen?
Jókor rossz helyen?
Rosszkor rossz helyen?
Rosszkor jó helyen?

Ki tudja?

Mégis,  lehet,  hogy egyszer csak eljön az idő,  amikor már nem menekülsz.