Mire számítógép közelébe érek, hogy leírjam a gondolataimat, már gyakran hűlt helyét lelem az ihletett állapotnak.

Sok minden kavarog megint az elmémben. Valószínűleg, ez az éjszakáimra is jellemző lehet, mert mostanában élénkebben álmodok. Bogi még mindig nem szerepelt az éjszakai utazásban, a Szent László Kórház annál inkább: egy ismerősnek ígértem meg, hogy beviszem neki, amit kért, de nem találtam az oda vezető utat.

A Szent László Kórházba távolról sem olyan egyszerű bevinni dolgokat a Transzplantációs osztályon kezelt személynek. Na, nem azért mert nem szabad, hanem azért, mert igen szigorúak a szabályok. Mielőtt a steril boxba bejuttatunk valamit, mindent sterilizálni kell. A tollat, a papírt, a fürdő vizet, a szemetes zsákot, a felmosó vizet, az ivó vizet, a ruhát, az ágyneműt, a zsebkendőt, az ecsetet, a plüss figurát, az ételt. (Ó, te étvágygerjesztő sötétbarna izévé vált, valaha szebb napokat élt sült krumpli,…!)

A boxba belépő személy steril védőruházatot ölt, alatta frissen mosott, vasalt ruhát visel. (Megy ám a méregtelenítés, meg a fogyás is, nincs itt szükség fóliával körbetekert derékkal történő hosszútávfutásra.) Bemosakszik, mintha csak műtét elvégzésére készülne. A száján maszk, a kezén steril kesztyű, a fején hajháló. Hapcizni, orrot fújni a kísérő/társaságot biztosító személyzetnek bent nem lehet, enni, inni, nem lehet. Csupasz kézzel simogatni nem lehet. Ölelni? Jaj… Az ember alapvető szükséglete, azaz az érintés igénye, ezen körülmények között, sajnos jelentős mértékben sérül.

Ezt az állapotot is meg lehet szokni, az alkalmazkodás képessége erősödik.

Lizi kutyát simogatva jut eszembe mindig ez az időszak, meg az, hogy Bogi a naplóját is szerette volna bevinni a boxba. Korábban olyan tollal kezdte el írni a memoárját, amelyben „kiradírozható” a tinta. A sterilizálás során ez a tinta teljesen láthatatlanná vált, a hagyományos tollal írottak maradtak csak meg.  Ő tudta mit írt, nem igazán zavarta.  Engem annál inkább. Főleg Bogi távozása után. Mindenképpen el szerettem volna olvasni, nemrég azonban elszégyelltem magam. Magának írta és nem nekem, ezért elhatároztam, hogy a későbbiekben nem szeretném megfejteni a tinta helyén bemélyedésekkel fennmaradt írás értelmét. Mit számít, nem hozza vissza a gyermeket.

Tehát Lizi kutya továbbra is óriási inspirációt jelent számomra. Megérintem, simogatom, ő hozzám bújik, érzi a nehéz pillanataimat, olyankor még jobban dörgölőzik. Kora reggel, ha még pizsamában üdvözlöm, hát akkor a pizsamám lesz tele a szőrével. Ezt sem bánom újabban.  Letakarítom, lerázom a ruhámat, esetleg kezet mosok, vagy nem. Gyerekek, tessék kezet mosni, minden esetben, kutyasimogatás után! Hm. Vigyázzatok, nehogy… Figyeljetek oda, hogy… Ugye nem felejtettétek el, hogy… Hm, hm, hm. Megannyi jó tanács. Vagy nem.  Egy kutyát nem lehet úgy simogatni, hogy ne maradna utána néhány szál szőr a ruházaton.  Egy vízzel teli medencében sem lehet úgy üldögélni, hogy ne kerülne a hajunkra legalább némi vízpermet. Kutyát simogatni, vagy vízi élményt átélni, csakis odaadással lehet. Szeretni is inkább odaadással, s nem pedig elvárásokkal lehet, szerintem. Szerinted?

“Uram …Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy
az életben minden simán kell,
hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a
józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések
az élet magától adódó ráadásai,
amelyek révén növekedünk és érlelődünk.”
Antoine de Saint Exupéry imája

Tegnap különleges színházi előadáson vettem részt, egy tragikus eseménysorozatot feldolgozó drámai bemutatón. Az első pár percben feltettem magamnak a kérdést, hogy mit is keresek én itt. A színpad közepén egyetlen koporsó díszeleg. Még nem vagyok túl a saját (had legyek önző) tragédiámon, tényleg nézni akarom én ezt? Korábbi írásomban ismertetett róka mivoltom kezdett rajtam eluralkodni. Mégis maradtam, meleg is volt bent – a színházba menet jól átfagytam -, a társaság is kedves volt nekem. Most, sokadszor, nem az észérvek alapján döntöttem – pl. hogy „ciki” egy zárt színházi kamarateremből lapos kúszással kimenekülni -, hanem legmélyebb érzéseim szerint. Kopogtattam a szívemen és megkérdeztem tőle, hogy meddig menekülsz? Maradtam és jól tettem. Teljes valómmal a művésznőre figyeltem, így kivételes élményben lehetett részem.

Rengeteg impulzust kaptam tegnap. Például azt, hogy folytassam az írást. Valljuk be, blog bejegyzéseim nem tömegtermékek, de azért van már közönsége, és ha maroknyi is, akkor is érdemes Nekik megírnom a gondolataimat, mert a közönség hálás.

Reggel még mindig az esti előadás hatása alatt álltam, találtam párhuzamokat bőven.

Az anya a koporsóra meredve mozdulatlanságba dermedt. Üres fejjel lesett maga elé, a tagjai elzsibbadtak, amikor a szertartáson fel kellett állni és indulni kellett – az útra –, bekapcsolt benne valami robot és az hajlította be a végtagjait, hogy járni tudjon.

A robot üzemmód igen hasznosnak bizonyult, hiszen az idő kereke forgott tovább, a gyomor korgott, az emésztés működött, a vesék is vágyták a vizet. A fizikum követelte jussát, a robot segített mindent megadni.  Egy idő után a robot lét kevésnek bizonyult, pislákolni kezdett benne a belső tűz is.

Az anya a táncot már rég abbahagyta, amit nagyon sajnált, mert már hosszú időt szentelt ennek a hobbijának. Mégis, az utóbbi években csak hézagosan tudott hódolni a szenvedélyének. A koporsós jelenet után következett az őszi évad a színházban, ahová táncolni járt. Újra kezdte.

Karok a magasban, hajlítás, lép, mellé, mögé, fel, tíz perc elteltével légszomja lett és a kimerültség miatt fél gőzzel táncolt csak tovább. Néhány lelkes alkalom után talált kifogást is, hogy miért ne menjen az órákra. Ősz, tél, új tavasz, nyár, ősz, tél, foghíjas táncórák. A fizikum rendeződött, sőt, erősödött, ezt persze a ritkán, de mégis látogatott táncóráknak is köszönhette. Az utóbbi télen a fizikális fejlődésen túl már sikerült örömöt is lelni a táncban. A táncóra látogatást felváltotta lassan a tánc. Hajlít, emel, mosolyog, lép, fordul, összemosolyog, nyit – zár – nyit. Nyit. Mosolyog.

Feléledt benne egy régi érzés is: színpadra vágyik.  Lassan színpadképes lesz. Nyit – a közönségre, a világra és mosolyog.

Holnap lesz két éve, hogy utolsó földi útjára kísértük Bogit. Szűk három és fél éve annak, hogy a betegségéről tudomást szereztünk.

Négy évvel ezelőtt pedig szép tavasz volt, amikor Bogi a kertünk egy kis sarkában kialakított egy ágyást, amit ő kezdett el gondozni. Petrezselymet is vetett. Szépen kikelt a vetemény, gondosan ápolta, amíg tudta.

Később már egyre kevésbé nyílt lehetősége a növények gondozására, ezért bekapcsolódott a család is a műveletbe. Telt, múlt az idő. A kert többi részének ápolására se jutott túl sok idő, lassan ligetesedni kezdett az udvar.

Aztán  eljött az idő és energiánk is maradt arra, hogy a kertet újra gondozásba vegyük. Aki erre jár, észlelheti is.

A petrezselyem az évek során – a hiányos gondozás ellenére is – megmaradt, minden évben újra elszórta magjait, amit most, 2017-ben újra elvetettünk egy új ágyásban. Szépen kikelt, még a szélsőséges időjárást is jól tűrte és különlegesen jó érzést jelent az anyai szívnek a kis növénykék látványa.

Így lett Bogiból Magvető, különleges Magvető. Szaladnak az évek egymás után, s az emlékeket átfesti az idő. Természetesen, adódnak olyan helyzetek, amikor az emlékek közül nem a legkedvesebbeket sikerül felidézni. Néhány napja az történt, hogy egy társaságban egy gyermek korábbi súlyos betegsége került terítékre. Hallgattam a beszélgetést, a kezeléssel járó puszta tényekről volt leginkább szó. Őszintén megmondom, kimenekültem a társalgásból, hiszen olyan húrokat pengetett meg bennem, amelyek nehéz eseményeket idéztek fel.  Akkor és ott eszemben sem volt ezeket idézgetni, ezért kiosontam. Osontam, mint egy róka, a saját emlékeim elől. Nincs lelkiismeret furdalásom e-miatt, hiszen én döntöm el, milyen impulzusokat mikor engedek be magamba. Tehát elfutottam, eltöltöttem a magam csendességében néhány percet, ez igazán jól esett, majd folytattam a napi tevékenységemet.  A csend átölelt. Néha tényleg a csend segít, nem pedig a locsogás.

Furcsa azt kimondani, hogy már két év telt el. Mintha tegnap történt volna minden, illetve néha, mintha mi sem történt volna. Húsvétra például majdnem plusz egy csoki nyulat vásároltam. Visszatettem, amikor a pénztárhoz értem.

Ha pedig ilyen közeli az élmény, arról még nem tudok kellő távolsággal írni. A távolság pedig arra jó, hogy enyhítse a fájdalmat.

A Magvetőről viszont jól esik mesélni. Bogi különleges Magvető volt, csak úgy, mint szerintem az összes gyerek.

A Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola fennállásának 80. évfordulójára kaptunk meghívást, hogy mutassuk be azokat az alkotásokat, amelyeket Őszibarack a gyógykezelése idején készített.

A következőket mondtam az emlékkiállítás megnyitóján (nagyjából, mert a meghatódottságtól el-el csukló hangon képtelenség volt szó szerint visszaadni a leírtakat). Mikrofont is rég tartottam a kezemben.

Tisztelt Egybegyűltek!

Szeretettel köszöntöm Önöket. Külön köszöntöm azokat az ismerős arcokat, akiket rég nem láttam: pedagógusok, nővérek, szakemberek személyében.

A Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola honlapját böngésztem, mielőtt megírtam ezt a rövid megnyitó beszédet. Figyelmes lettem az alábbi mondatra: A beteg gyermeknek sem csorbulhat a tanuláshoz való joga. Mindamellett, hogy teljesen egyetértek ezzel, úgy vélem, és a tapasztalatom is azt mutatja, hogy az iskola munkatársai jóval nagyobb szolgálatot teljesítenek annál, mint ahogy azt ez a jogi kategória jelzi.

A betegség súlyosságától, kimenetelétől függetlenül is igen fontosnak tartom, hogy a gyermek megőrizhesse, erősíthesse a jövőképét, hogy visszajelzést kapjon a haladásáról, pozitív megerősítésekben részesüljön. A pedagógusoknak köszönhetően, mindez megvalósul, a gyermek úgy érezheti, hogy fennmarad a kapcsolata a társadalommal.

Gyermekünk, Kövesdi Boglárka igazi társakra talált a tanárok, tanítók személyében. A tanuláson és az alkotáson keresztül Bogi megőrizhette emberi méltóságát, újra és újra megújulni volt képes. Az első ötös érdemjegyekkel összefüggő bátorítás, az első alma és házi kedvencünk lerajzolása segített Neki kilábalni a kezdeti negatív spirálból.

Minden alkalommal, amikor picit erősödött, hozzá fogott alkotni. Az interneten keresztül kereste a technikákat. Rengeteg eszközt használt a festéktől, a gyöngyön át a fonalakig. Minden dologban, ami a környezetében előfordult, új formát látott. Így lett virág a steril gézlapból, vagy egy rögtönzött minta a pizsamáján a sebtapaszból.

Ami a tanulást illeti, minden gyereknek vannak kedvenc és kevésbé kedvenc tantárgyai. Nehezen fogadta azt, ami kötelező, mégis, a kórházi pedagógusok közvetlen, személyre szóló gondoskodása meghozta az eredményét. Jó bizonyítványáért az év diákja lett a korábbi iskolájában. Szeretném kiemelni azt a kivételes hozzáállást, amit ez a “korábbi”, lakóhelyünk szerinti iskola tanúsított azzal kapcsolatban, hogy Bogi magántanuló lett. Igazi együttérzésről, együttműködésről és toleranciáról tettek tanúbizonyságot. A kezelések utolsó szakaszának idején az iskolában tehetség-gondozó kiállításra készültek, amelyre Bogi is felkérést kapott. Sajnos, a műveit már csak posztumusz lehetett a közönség elé tárni.

Azóta megvalósult még egy kiállítás, ez a mostani meghívás pedig igen megtisztelő a családunk számára. A kérésnek eleget téve szeretném közvetíteni azt az üzenetet, ami bennem megfogalmazódott: az ember szélsőséges körülmények között is képes megtalálni a boldogsága forrását. Anyaként külön köszönöm, hogy a tanulás, alkotás közben boldognak láthattam a gyermekemet.

Kérem, tekintsék meg a kiállítást, s fogadják olyan szeretettel az alkotásokat, mint amilyennel azok készültek.

Jó egészséget és erőt kívánok mindannyijuknak kivételes munkájukhoz, őszintén gratulálok mindenkinek, aki a Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola elmúlt 80 évében részt vett e nemes küldetés megvalósításában.

http://www.iskolaszanatorium.sulinet.hu/