Az idő előrehaladtával megváltoznak azok az arányok, amelyek azt jelzik, mennyi időt töltök emlékezéssel, mennyi időt tervezéssel/álmodozással, mennyit két lábbal a földön, összpontosítva a jelenre. Lassan ez utóbbi javára dől el a mérleg. Ezt olyan egyszerű tevékenységek jelzik, mint például a sütés-főzés. Hosszasan hanyagolt tevékenységemet mostanra alaposan leporoltam, s egész rendes kulináris alkotások kerülnek ki a kezeim közül. Folytatom annak a kis szakácsfüzetnek a szerkesztését, amit még Bogival a kórházban megkezdtünk. Nagyon helyes illusztrációkat készített az egyes ételek mellé. Csak néhány olyan recept van benne, amiket együtt találtunk ki, úgy mint kenyér recept, marlenka süti, gyors fánk, túrós linzer. Ezek egyike sem különleges, mi azonban azokat gyűjtögettük, amelyekben nem marad semmi, amit ne főznénk-sütnénk meg. A megrendült immunrendszer, főként a transzplantáció után, rosszul tolerálhatja a nyers dolgokat.  Az egyik anyuka ezért leforrázta a narancsot, azután tálalta… Azóta is taszítanak azok a receptek, amelyek azzal kezdődnek, hogy “szuper gyors, főzés nélküli”. Ezekkel még nem tudok azonosulni.

Tehát egyre jobban élvezem a napi tevékenységeimet. Olykor pedig szellőztetek, ilyenkor is, amikor blogbejegyzést írok. Köszönöm, hogy segítetek kinyitni az ablakot!

Egyre inkább megfigyelhető az is, hogy szellőztetéskor nem a közelmúlt eseményeit idézem fel, hanem sokkal inkább a boldog békeidőket.

Azt tartom, hogy akik kicsit közelebb jönnek hozzám, azokkal több mindent osztok meg. Amikor úgy esik, hogy valaki közelebb ért, továbbra is elkezdek puhatolózni, hogy vajon mi mindent tudhat rólam. Majd egyszer csak eljön az igazság pillanata. Előre nem lehet tudni, hogy mikor. Ezt csak érezni lehet. Akkor van ez, amikor az útitárs olyan közel áll, hogy már együtt sütkérezünk a lámpa fényében. Ekkor kezdek el mesélni az életutamról. Ami azt illeti, még mindig nem könnyű szavakba önteni, hogy mi történt. Mégse mondhatom azt, amit az egyik hivatalos levélben kaptunk, „hogy megszűnt az az ok, amelyre tekintettel a nagycsaládos kedvezményt igénybe lehet venni” (Valami hasonló szöveg érkezett egyszer.)

A múltkor is kerülgettem a kását, félszavakat mondtam, ami a legrosszabb. Aztán beütöttem az interneten a keresőbe Bogi teljes nevét, kíváncsi voltam, mit találok. Nos mindent, ami egyszer oda felkerült! (Ezzel azért jó tisztában lenni.) Tehát a keresésemre feljöttek cikkek, újsághírek, bejegyzések, képek. A kedvenc képem is ott volt. Rákattintottam. Mellette a halálhíre. Gondoltam ez jó lesz. Mivel beszélni nem nagyon sikerült, ezt az oldalt mutattam meg kedves barátomnak.

Majd, miután a korábban átadott morzsákból összeállt a kép, már a beszéd is ment. Cserébe én is kaptam olyan fontos, új információt, ami Őhozzá tartozik, ami Őt meghatározza. Az igazság pillanata volt ez. A légzéshez tudom hasonlítani, egy nagy, mély levegővételhez, ami teljesen átszellőztet, megtisztít.Teljes mértékben felszabadít.

Weöres Sándor: A jóságról

„Ne kívánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.

Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.”

“jó néha sötétben a holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni.
jó néha fázni, semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni.
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni ha fáj, remegni ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.”

(Anna & Barbies: Márti dala)

Furcsa, hogy már 2018-at írunk. Ez év áprilisában már 3 éve lesz, hogy Bogi nincs velünk. Írhatnám, hogy bizonyos formában mindig velünk lesz, meg hogy őrizzük az emlékét, meg hogy ott van minden fűszálban, bla – bla -bla. A nagy igazság azonban az, hogy mostanra tényleg leesett a tantusz. Úgy Isten igazából. Talán ezért éreztem hetekkel ezelőtt, hogy megrekedtem, talán ezért gondoltam arra, hogy keresek egy csoportot. Azért, mert már akkor leesni készült a tantusz, csakhogy én azt nem akartam elfogadni.  Mostanra világossá vált az a tény, hogy ezt az életet Nélküle fogom leélni, s ebben benne van az a felismerés is, hogy ez megy nekem. Megy. Élni. Örülni az életnek, Nélküle is… Erre ráébredni, nos, egészen ellentmondásos élmény volt.

Észrevehetően hosszabbodnak a nappalok. Ezt főleg délután veszem észre. A reggeli ébredéskor még eléggé sötét szokott lenni, így a kerti sétákat most hanyagolom. A napi felhangolás érdekében zenét szoktam hallgatni. Egész hosszú lejátszási listáim vannak, néhány dalt már számtalanszor meghallgattam, úgy, mint a kisgyerekek a kedvenc meséiket.

Nekünk, a gyerekekkel a Téli tücsök meséi volt az egyik kedvelt olvasmányunk. Minden télen elővettük, még a kórházban is Bogival. Mi is olyanok voltunk, mint a tücsök, aki behúzódott a melegre és vágyakozva gondolt a nyárra, a szabad levegőre és a barátokra. A háromlábú kutyára. Azért háromlábú, mert az egyik lábát, sérülés miatt kénytelen volt felhúzni, így csak a másik három lábán tudott járni.

Mintha csak megelevenedne most a mese, a valóságban a mi kutyánk is néha háromlábú. Sajnos,  Lizikének szintén fáj a lába. Gyógyítgatjuk, masszírozgatjuk, mert attól kienged a befagyott ízület. Jön a tavasz és ő is egyre jobban fogja magát érezni. A Téli tücsök meséit pedig félre tehetjük megint egy évig.

Visszatérve a zenehallgatáshoz, A dalok között jócskán van olyan, amelyik beindítja az érzelmi vihart. Ezt a jelenséget pozitívumként értékelem, mivel így felszínre tudnak kerülni az érzések, s akkor nem, vagy legalábbis kevésbé kínoznak nap közben. Hol és mikor is lehetne ezt a tevékenységet legkényelmesebben végezni, mint korán reggel, otthon?

Levezetésként olyan zeneszámokat szoktam választani, amelyek tényleg felhangolnak. Egyik kedvencemet be is csatolom, küldöm szeretettel: Chopin – Spring Waltz

“Fáradt vagyok, és te oly messze vagy,
De indulok, indulj velem.
Mindenki jöjjön, ha én hívom el,
Ha hívom, hogy boldog legyen!
Az éjszakát végre felváltja a nap,
És a kőfalak leomlanak.”

Ünnepek előtt moziban voltam másodmagammal, megnéztem az egyik kedvenc sorozatom  8. részét. Utoljára akkor jártam filmszínházban, amikor a Dolby hang szemléltetését még valamilyen elhaladó vonat suhogása szolgáltatta. Kicsit tartottam az egésztől. Beüljek egy sötét, bezárt terembe és még fizessek is érte? Fizettem, még menüt is vásároltam, bementem, besüppedtem a fotelba. Forgott velem a világ, szorítottam az ülés karfáját. Nagyjából 10 perc után üzent az elmém, hogy „ne csináld már, ez csak egy mozi és kiváló előadásnak nézel elébe”. Kitisztult a köd, magával ragadott a film. Az az igazság, hogy minden egyes kockája nagyon tetszett.

Ezt csak azért meséltem el, hogy elmondhassam, kezdek egyre inkább a „most”-ban élni. Elérkeztem ahhoz az állomáshoz, amikor azt érzem, a jelen eseményeire tudok koncentrálni, s ami köröttem zajlik, azt nem a múlton keresztül szemlélem, hanem önmagában. Talán tényleg az olvadás ez, talán itt az idő, hogy az engem körül vevő falakat tégláról téglára lebontsam.

Ezt nem végzem túl gyorsan, mivel gyakran ki-be csukit játszok. Két tégla le, egy vissza. Főleg azért, mert, mint ahogy a bölcsek is megmondták, azzal, ha lebontjuk a falakat, mindent beengedünk, így a negatív élményeket is. Erre is volt már példa, amikor személyesebb dolgokról meséltem, s később úgy tapasztaltam, hogy visszaéltek a bizalmammal. Ekkor azonban történt még valami. Egy nagyon kedves barátnőm eltávozott, most már ő is a Bogi kórusában énekel. Nagyon mellbe vágott az újabb veszteség, s akkor arra gondoltam, az élet túl rövid lehet ahhoz, hogy egy bizalmi válság miatt kizárjam azokat is akik segítenek eltávolítani egy-két téglát.  A múltkor kutattam kicsit, hogy ki – mit tud a Bogival történtekről. Megnyugodtam, hogy sokkal többen, sokkal többet, mint ahogy én azt feltételeztem. (Hiába, ezt se lehet látni a fal mögül). Ennek nagyon örülök, hiszen így szabadabbá, kötetlenebbé váltak a beszélgetéseim.

A minap is elmeséltem valakinek a múltamnak ezt az epizódját körülbelül három mondatban. Nagyon féltem, hogy nehogy „túl sok” legyek. Elsőre úgy láttam, viselhető volt az információ, amit megosztottam. Ami azonban igazán fontos, hogy bizalomért bizalmat kaptam. Nagyon hálás vagyok ezért.  Mostantól újra használhatom a következő szavakat: „amikor fő állású anya voltam”, „a lányok után úgy érkezett a fiam, mint a távirat”, hogy „a férjemmel első pillanattól kezdve három gyereket szerettünk volna, és ez sikerült is”, hogy „amikor megkérdezték, akarunk-e még negyediket, azt mondtam, nekem a hárommal kerek a világ”, vagy, amikor mi nők egymás közt locsogunk, elmondhatom azt is, hogy „mindhárom szülés teljesen különböző volt egymástól, mint ahogy a három gyerekek egyénisége is teljesen eltérő, s így színes a világ”. Ezek a boldogságom forrásai, s aki áthatol a falakon, tudni fogja, hogy én ezekkel a dolgokkal együtt vagyok az, aki vagyok.

Nemrég, a közösségi oldalon egy hozzászólásomban azt írtam valakinek, hogy ebben az egész sztoriban a legnehezebb az elszigeteltség. Most nem fogok arról mesélni, hogy mit jelent hosszú hónapokig a kórházban lakni, mivel ez meghaladja a blog kereteit. Erről másként szeretnék majd beszámolni.

Abban az elszigeteltségben, amit az életbe vetett bizalom megrendülése miatt leginkább magamnak teremtettem, még ha meg is maradt a bizalomnak a csirája, hosszú távon nem lehet teljes életet élni. Köszönöm mindenkinek, akinek volt, van, lesz bátorsága lebontani egy-egy téglát a falamból! Gyertek, építsünk belőle inkább kilátót!

“1. Fáradt vagyok, és te oly messze vagy,
És már alig értem szavad.
Végigéltél, tudom kemény dolgokat,
És szíved mélyén súlyos csönd maradt.
De félek már, sosem érhetlek el,
Kőfalakba ütközik kezem.

2. Kőfalak állnak az emberek között,
A szó még nem tört rajtuk át,
Nincs társ a bajban és nincs egymáshoz út,
És áll, a kőbe zárt világ.
De elmúlnak egyszer a szörnyű éjszakák,
És lelkünkben felenged a jég.”

(Taurus / Korál)

Vettem néhány nagy levegőt, s gondoltam, ha még nincs is karácsonyi hangulatom, azért mégiscsak elkezdek valahogy készülődni. Ehhez ideális kiindulópont, ha rendet rakok a cipők között, mivel vendégeket várunk karácsonyra, s ahogy az előszobánk most kinéz, nos, az hagy némi kívánni valót maga után.

Bogi alkotásait már biztonságba helyeztük,  ruháinak a nagy részét rég elajándékoztuk, így csak egy-két kép árulkodik arról, hogy valamikor Ő is köztünk volt. Na meg az előtér, mert a cipőit bepréseltem a cipős szekrényekbe, így, a család többi tagjának a lábbelijei beterítik az előteret. Tehát, mivel épp egyedül voltam, nekigyürkőztem. Egy-két pillanatig igazán elszántnak éreztem magam. Tettem jobbra, tettem balra. Vettem a lábamra, fel. Több se kellett. Zokogtam, majd dühöngtem. Sikerült néhány igazán megviselt darabot kiselejtezni, s mérgemben úgy vágtam ki a kukába, hogy csak úgy zengett. Majd a legtöbbről úgy ítéltem meg, hogy pont jó lesz tavasszal az én lábamra… A cipők szépen visszasorakoztak a cipős szekrényekbe, bár kicsit rendezettebben, így alig észrevehetően az előtérben is nagyobb lett a rend.

Úgy tűnik, az alapos nagytakarításhoz hosszú időre van szükség. Nekem legalábbis. Ha el kellene dönteni, hogy ideális esetben mennyi időt vesz igénybe az elengedés általában, illetve, hogy a szeretett személy használati tárgyaitól mikor tudunk megszabadulni, nos, erre nem tudnék választ adni.

Előfordul, hogy huzamosabb ideig nem jut eszembe ez a fajta rendrakás, aztán egyszer csak, amikor körül ölel a csend, akkor akár a lakóházunktól is megszabadulnék, vagy tréfásan mondom néha, hogy repülőjegyre gyűjtök, de csak oda útra. Eszemben sincs azonban hirtelen kereket oldani, mivel mindig mérlegek, amikor lecsillapodok, és teljes bizonyossággal érzem, hogy itt van dolgom.

Marad hát a lépésről lépésre történő rendrakás. Egy pici dolgot arrébb teszek, elpakolok, esetleg letörlök. Ugye ismeritek ti is a kaleidoszkóp effektust? Egy pici részletet megváltoztatok, s megváltozik az egész kép.

Ha csak „egy jóakaratnyit” is, de megváltozik. Holnap eljön a téli napforduló ideje, lassan nőnek a nappalok.

Ez év januárjában már egyszer idéztem a következőket – s mivel ez örök kedvencem, most megint ehhez fordulok:

„Az asszony szívében megbizsergett hirtelen az öröm. Hosszabbodnak a napok! Egy jóakaratnyit, így mondta az öreg. Ettől a mai estétől kezdve naponta egy jóakaratnyit. Naponta egy jóakaratnyival közelebb jön a tavasz.” (Wass Albert, A funtineli boszorkány)

Tehát holnap, december 21-én késő délutánra öltöztesd Te is ünneplőbe a szívedet, mert számodra is “közelebb jön a tavasz”!

Karácsony közeledtével azt kívánom Nektek, hogy érezzétek meg ezt az apró, jóakaratnyi fényt hozó változást, s derűsen, békességgel nézzetek az új év elébe!

Tegnap reggel a kerti sétám során óriási élményben volt részem.  Bámultam a cseresznyefák alatt a lehullott lombot, ami teljesen befedi a talajt, mint egy pléd. Ahogy közelebb értem, furcsa érzésem támadt, valami szokatlant érzékeltem. Feljebb emeltem a fejemet, s rájöttem, hogy sokkal világosabb van a megszokottnál, mégpedig azért, mert a fa, lombjától megszabadulva nem képez most kuckót, ráadásul a kertnek ezen a szakaszán a kerítést jelentő épületet lebontották, csak egy faldarab maradt meg határjelzőnek.

Ez a kis mozzanat egyrészt azt jelenti, hogy már legalább másfél hete nem jártam a kertben. Másrészt, a hirtelen támadt világosság szinte bántotta a szememet. Kezdtem már megszokni a novemberi szürkeséget, félhomályt, kezdtem begubózni. Picit mérges is lettem, hogy hova fogok ezután bújni, ha sírni támad kedvem. A cseresznyefa teljesen kopasz, ráadásul itt ez a nagy fényesség, mit kezdjek vele? Itt állok pőrén, égi reflektorral megvilágítva.

Az átlagnál több szomszédunk van, mivel a hosszúkás kertünkhöz az egyik oldalról hat telek kapcsolódik, a cseresznyefás a hetedik, a ház hátánál, a kerttel párhuzamosan pedig a nyolcadik. Szép nagy a szomszédság és elmondhatom, hogy kellemesen eléldegélünk így együtt, a kerítések mentén szoktunk társasági életet élni. Visszatérve a tegnap reggeli sétámhoz,  akkor egyáltalán nem szerettem volna társasági életet élni, így kerestem a menedéket. Az egyik szomszéd is kijött, talán hogy megtapasztalja a reggeli nyugalmat. Tehát ott álltam pőrén, a kávém is elfogyott már, így az sem szolgáltatott alibit az ácsorgásra.  A kedves szomszéd, mintha csak kitalálta volna, hogy én inkább elbújnék most, meg ismer is már kicsit, sarkon fordult, teret engedett nekem.

Hosszú út van mögöttem Bogi távozása óta, de most mintha kicsit megrekedtem volna. Hogyan tovább?

Egy két hete egy könyvesboltban keresgéltünk egyik gyermekemmel, a kiszemelt könyv azonban épp hiánycikk volt, így körülnéztünk, csak úgy. Ekkor kezembe került Szondy Máténak az Olvadás című írása. Ó, milyen stílusos. Jég hátán. Olvadás. Nézegettem, forgattam, s ezt találtam: „Tímea élete fia elvesztésekor, tizenegy éve megdermedt, azóta a múltat éli át újra és újra.”

Hűha, gondoltam, most, hogy elakadást érzek, pont ez az amit szeretnék elkerülni, hogy hosszabb időre, akár egy évtizedre is megdermedjek.

Megvettem a könyvet, aztán néhány napja vettem a bátorságot is, hogy elkezdjem olvasni.

Eljutottam ahhoz a részhez, ami engem is nagyon foglalkoztat, frusztrál, mintha naponta manipulálnám magam e miatt:

„Mit gondol, milyennek látják?- Nem is tudom, nem nagyon szoktam beszélni a magánéletemről…Egy ideig nem beszélek Tomiról, aztán egyszer csak közlöm, hogy egyébként meghalt a fiam…?”

Igen, ez az a pont, ahol elakadtam. Úgy döntöttem, hogy tovább olvasom a könyvet, a felhasznált irodalomban is sok hasznos címet találok, amelyeket érdemes felkutatni, elolvasni, bennük útmutatót fürkészni.

Megoldásokat keresek a mindennapi élethez, itt tartok. Lassan különválik bennem a fájdalom és a boldogság érzése. Azt tapasztalom, hogy e kettő nem zárja ki egymást. Nagyon fáj, mégis gyakran úgy érzem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere, mert Ők vannak, voltak. Ilyenkor egyenesen taszítom azokat a nézeteket, hogy a szülők fásultak, hogy öröm, vagy nehézség a gyerek. Természetesen, vannak ilyen állapotok, nekem is, de a boldogság maga ettől független. (Megint csak szerintem.)

Lizike révén megismerkedtem a szomszédokkal. A kapun keresztül simogatták, erre odamentem, mert látszott, hogy kutyuskánk, velem ellentétben, régi jó ismerősként üdvözli őket. Bemutatkoztunk:

– A Szomszéd, már három éve. – Nyújtott kezet az egyikük.

Három éve? Te jó ég! Már három éve és én nem tudom, hogy ki lakik a közvetlen szomszédságban? Három éve? Mi történt három éve? Három éve került kórházba Bogi és én három éve úgy járok, mint a lovak, szemellenzővel? (Később, a nap folyamán rádöbbentem, hogy annak már négy éve, hogy Bogi kórházba került.)

Lehetséges, hogy ami körülöttem történik, abból én jó ideje csak egy igen szűk szeletet látok. Ezért is örülök most az új ismeretségnek. Két új ember, akikkel össze lehet mosolyogni és szép napot lehet kívánni. A falak leomlanak lassan.

A kerítések is. Pont erről álmodtam mára virradóra. Ugyanezzel a szomszéddal határos kerítésünk kidőlt álmomban. Megjavítottuk ugyan, nem maradt átjáró, mégis kellemes érzés töltött el, ahogy közösen az új térelválasztón munkálkodtunk a szomszédokkal. 

Ugyanebben az álomban történt, hogy azt készültem elújságolni mindenkinek, hogy Bogi él. Bogi él. Bogi él. Olyan elevennek tűnt, és egészségesnek, hogy teljesen természetesnek éreztem a létét. 

Majd felébredtem, s végre megtört bennem a napok óta tartó közöny. Éber tudattal is magától értetődőnek éreztem az álmot, s vissza-, visszatért hozzám a következő gondolat:

“Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él;

És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt? (János 11:25-26.)

Hiszem.

Régóta hanyagoltam a reggeli kávézást a kertben. Mindig túl sötét volt ébredés után ahhoz, hogy kint bóklásszak. Ma reggel, mire kimentem a kedvenc helyemre a két cseresznyefa közé, már  felkelt a nap. A madarak karnyújtásnyi közelségbe merészkedtek, élénken csiripeltek.

Ahogy a nap sugarai felolvasztották a hajnali dér okozta jeget a fűről, csak azt láttam, mintha milliónyi gyönggyel rakta volna ki a kertet a Jóisten,  megáldva így a mai napot, az emlékezés napját.

Két hónapja nem írtam. Nem mintha nem lett volna mondanivalóm, csak valahogy mindig gyorsan tovaszálltak a gondolatok.

Beültem újra az iskolapadba, ennek kapcsán másfajta irományok kerülnek ki a kezeim közül. Betábláztam azt a maradék kis időmet is,  amelyet a már régebben emlegetett  „agyrágó bogarak” könnyen birtokba vettek volna, ha engedem.

Egy, a munkámmal összefüggő vizsgán is túl vagyok. Először megbuktam. Életemben először. Most már azt is tudom, milyen megbukni. Ezt is ki lehet bírni. Először csak kóvályogtam és pufogtam. Aztán összeszedtem magam, kaptam egy kis inspirációt is, teljesen másként fogtam neki a tanulásnak, mint elsőre. A határidő is kezdett közeledni, így,  ahogy nőtt rajtam a nyomás, másodjára átmentem, s ennek nagyon örülök.

Találkoztam egy kedves barátnőmmel, aki azt mondta, hogy „na, megint találtál magadnak tanulnivalót.” – Összemosolyogtunk. – Tanulni – valami újat – mindig jó. – Meg aztán a kihívásra is szükség van. Arról már nem is beszélve, hogy közben mennyi új inger ér. E mellett rengeteg „aha” élményem is van, sok minden visszaköszön korábbi tanulmányaimból.

Persze, mindez nem jelenti azt, hogy  kevesebbet gondolnék Bogira. Széles skálán mozognak az érzéseim. Olykor valami mélységes mély sóvárgást érzek iránta. Sóvárogni valami elérhetetlen után szokás, ugye? S most számomra ő elérhetetlen a szó hétköznapi értelmében. (Szerencsére nem mindig hétköznapi értelemben gondolkodok és érzek.)

Gyakran haragszom. Hogy kire és mire? Nem tudom pontosan. Csak dühös vagyok azért, hogy ez az egész egyáltalán megtörténhetett. Ez is átfut rajtam, aztán megyek tovább. Talán azért is kerülnek elő ezek az érzések, mert mostanra teljesen világos, hogy ez ezután már mindig így marad. Hogy nincs itt. Ezt eddig is tudtuk, hogy a következő percben nem állít be, hiszen nem tettünk ki neki tányért a vacsorához. Most azonban egészen más minőségű ez a tudás. Letisztult.

Közeledik a Mindenszentek. A temető körüli őrületet, azt hiszem, kihagyom, vagy legalábbis keresek valami szolid, szelíd megoldást, például hogy nem „fő műsoridőben” látogatok ki a sírhoz. Az elmúlt két év valamelyikében a nagy népvándorlás közepette elütöttek két embert a temető melletti zebrán. Ennél morbidabb dolgot nehezen tudok elképzelni. Az igazság az, hogy semmi kedvem a temetőt járni. Máskor sem.

Nem nézegetem mostanában a fotókat sem túl gyakran. Régebben oda vissza pörgettem a 2013-14-15-es  évek terméseit, és jókat zokogtam közben.

Eddig jutottam, itt most kicsit megrekedtem. Olyan, mintha a gödör oldalába vájt lépcsőkön lépegetnék felfelé, s egy-egy lépcsőfokon megállnék, hogy erőt gyűjtsek a következő lépcsőfok megmászásához. Szusszanok hát kicsit, majd nagy levegőket veszek.

„Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.”

Radnóti Miklós

 

Félig ülő helyzetben az ablakon keresztül bámulom a tiszta, felhőtlen égboltot, a cseresznyefa finoman lengedező ágait. Egy légy alkalmatlankodik körülöttem, s erről megint eszembe jut az a kép, amikor Bogi homlokára szállt egy ilyen kis lény. Nem zavarta el.

Mikor leszek képes én is ilyen módon elfogadni a dolgok természetes állapotát, a felém tartó helyzeteket, a körülményeket, a környezetet, a megpróbáltatásokat?  Igyekszem, mégis gyakran fortyog bennem a düh.  Kislány és ifjú koromban azt gondoltam, hogy ha elég jó leszek és a jóra törekszem, akkor az életem lassú hömpölygéssel, kiegyensúlyozottan halad majd a maga medrében. Tanulás, munka, család, szeretet, békesség.

Ehhez képest, minden másként alakult, s most sem állíthatom, hogy eseményektől, vagy, éppenséggel krízis helyzetektől mentes lenne az életem.

Az egyik – már közhelynek számító – mondás, mégpedig, hogy teher alatt nő a pálma, nos, ez kifejezetten ki szokta verni nálam a biztosítékot.  Köszi, nem kérek a terhekből, fortyogok, mint egy régi kazán, amikor a benne áramló víz eléri a forráspontot.

Néha napokig eluralkodik rajtam a dühös állapot. Aztán jön valami, valaki, aki kibillent ebből az állapotból:

• Hogy lehet ezt kibírni? Te hogy bírtad ki?
• Majd egyszer elmesélem.

Egy-két odavetett szóval mégis elmondom, hogy először semmi sincs, hatalmas űr keletkezik, az élet értelme fellelhetetlennek tűnik. Majd lassan elkezd valami derengeni. Kikristályosodik az életcél, amiért érdemes élni. A tőlem megszokott módon erre elérzékenyülök, elnézést kérek, nem akartam senki nyakába varrni az érzéseimet. Folytatódik a nap, dologra fel!

Kezdetben mindennapos elfoglaltságot jelentett emlékeztetnem magamat arra, hogy mi végre állok én itt két lábbal a földön és mi az oka annak, hogy az elmém, a lelkem köd helyett a tiszta kék égbolt látványáért áhítozik.

Mára már teljesen eggyé váltam azzal, ami az életem mozgatórugója. Ami tartást ad, ami a tekintet előre viszi.

Természetesen, rengeteg ember segítségét vettem és veszem igénybe továbbra is, olyanokét, akik előtt nem szégyellem a könnyeimet. Akik egy-egy mondatukkal a megkönnyebbülés érzését hozzák el. Így , a válaszom arra, hogy hogyan lehet ezt kibírni, azt mondom, segítséggel. A könnyeken túl, ma már azt sem szégyellem, ha segítségre szorulok. Te hogy vagy ezzel?

Valaki visszanéz a tükörből, de még nem látszik pontosan, hogy ki az.

Az udvaron áll egy öreg meggyfa. Tíz év is eltelt már azóta, hogy a törzse elkezdett korhadni. Bele költöztek még a hangyák is. Félő volt, hogy egyszer csak kidől, mert nem tudja tovább tartani magát (a terhét). Tanakodtunk, hogy mit tehetnénk. A szomszédságban lakó „vénekhez” fordultunk, akik azt tanácsolták, hogy kaparjuk ki a korhadt részt, betonozzuk be a helyét, így, mintegy mankóra támaszkodva, elbírja a majd a koronáját és a termését.

Úgy is tettünk, úgy is lett. Megkapta a protézist, ellenáll a legnagyobb viharoknak is.

Az ágakon is jelentkeztek korhadások, de azokat nem kapartuk ki, mert a fa magától is megbirkózott vele. U alakú szegéllyel kezdte elhatárolni a beteg részt. Miközben az új szövet egyre vastagabb lett,  a korhadt anyag mind kijjebb került, egyszerűen kivetette magából a fa.

A madarak is besegítettek a kóros anyag eltávolításába, a regenerálásba.

A gyógyulás igen lassan zajlott, igazából még most is tart. A meggyfánk, mindezek ellenére, finom gyümölcsöt terem évről évre, mindannyiunk örömére.

Amikor kimegyek a kertbe, úgy tűnik, egy teljesen új meggyfát látok, ami nem nagyon hasonlít a tíz évvel ezelőttire. Bár a gyökerei, s törzsének egy része az eredeti mintát hordozza, a mostani mivolta mégis más.

A tükörből visszatekintő személy is más. Valaki más. Hogy is lehetne ugyanaz, azok után, amin keresztül ment? Ha a történteket követően semmi sem változott volna benne, akkor úgy tűnne, minden hiábavaló volt. Erről szó sincs. Van ám konklúzió jó bőven. Egyikük ment, ő maradt. Ennek oka kell, hogy legyen. Az oka pedig egyszerűen: az élet.

A homály elszáll, a tükörben egyre jobban kirajzolódnak a körvonalak, s ami még fontosabb, életének gyümölcsei is  láthatóvá válnak. Számára is.