Intenzív időszakon vagyok túl.

Részt vettem egy kerekasztal beszélgetésen, aminek a témája az újrakezdés volt. Többed magammal vállaltam, hogy belenézek a közönség szemébe.

Hogy mit gondoltam, amikor kiültem? Azt, hogy nem vagyok teljesen komplett. (Persze, ha teljesen komplett lennék, akkor nem lenne itt miről beszélni.)  Az adrenalin szintem az egekbe szökött és többször szerettem volna felállni, lazítani kicsit. Az állapotomat az oldotta, hogy rám került a sor, beszéljek. Kézbe vettem a mikrofont, megszólaltam, és ekkor éreztem, hogy a feszültség oldódik, lassan eloszlik a hátamból a nyomás.

Hogy mi volt a szándékom? Talán, hogy ebben a formában is, mindenestül, tokkal vonóval felvállaljam magam és a történetemet.  Jól esett a figyelem. A közönség soraiban többen ültek, akik a legnehezebb időszakokban segítő társaim, vagy csendes kísérőim voltak, így, nekik is szerettem volna köszönetet mondani.

Ahogy ma reggel a cseresznyefáink között kortyolgattam a kávét, kissé átszellemültem. Arra a megállapításra jutottam, amit korábban, a vihar idején nem gondoltam volna, hogy a Bogival történteket ékszerként viselem. Egyrészt viselem, ami azt jelenti, hogy rajtam van, velem van. Ékszerként, ami annyit tesz, hogy már nem teherként élem meg. Ott látom mindig a szemem sarkában és néha-néha megcsillan rajta a fény.

Hogy eddig eljuthassak, sok-sok időre volt szükségem. El is hangzott egy hasonló kérdés a kerekasztal beszélgetés során, valahogy így: mióta érezzük magunkat újra egyben? Azt válaszoltam, hogy mindössze néhány hónapja és még gyakran bele kell picit csípnem a saját arcomba, hogy valóban így van-e. (Emlékeztetőül: diagnózis: 5 éve, gyász: 3 éve, stb.)

Két nappal azután, hogy a közönség elé léptem, még egy újabb megmérettetést tűztem magam elé: tánctudásomat is megmutattam a színpadon. Ebben az esetben is igen fontos volt számomra, hogy kik ülnek a nézőtéren. Ekkor is eszembe jutott, hogy most kellene elfutni, de az elmúlt bő egy év során már annyi időt és energiát fordítottam a gyakorlásra, hogy úgy döntöttem, maradok. Átadtam magam a táncnak.

A mai, cseresznyefáknál tett látogatásom során kerültek ismét helyükre az események. Kipihentnek és békésnek éreztem magam.

A címben megfogalmazott adrenalin pálya nem annyira a lesiklást jelenti számomra, hanem sokkal inkább a felvonót, azt az élményt, amit egy drótkötélpályán történő utazás okozhat, valahogy így:

– Essünk túl rajta gyorsan, nem bírom a tömeget.

…

Ismerősünk megkért, hogy a vendégét vigyük el a megadott címre.

– Nem gond, hogy pont ma reggel?

– Á, dehogy, a temető megvár.

Teljesen lefoglalt, hogy szóval tartsam az utasunkat. Csodák csodájára, egymás után kerültek elő az immár 25 éve nem használt idegen nyelvből a szavak. Sikerélményben megfürödve köszöntem el tőle nyolc óra után.

A parkoló még üres volt, hiszen korán keltünk. A nap sugarai aranyba öltöztették a fákat. A falevelek már vastagon takarták a talajt, mintha szivacson járkáltam volna. A kilátónál még hűvös szél fújdogált. A Duna kanyarulatait a fák közül is látni lehetett, hiszen némelyik már erősen kopaszodott. Rémlett, hogy itt már jártam, valamikor régen a gyerekekkel, akkor hó fedte a tájat.

Szinte észrevétlenül kitisztult a tüdőm, rövid időn belül kellemes nyugalom szállt rám séta közben, olyan könnyűvé vált minden. Dobogókőn jártunk.

Mire visszaértünk az autónkhoz, a parkoló már megtelt.

A kertből leszedtem a krizantémokat. A kedvező időjárásnak köszönhetően most nem fagytak meg. Kettő csokrot kötöttem, az egyiket idősebb barátnőnk emlékére. Őt még az ovis időszakban ismertük meg Bogin keresztül. A sors iróniája, hogy őt, akit hasonló megbetegedéssel kezeltek, 2-3 hónappal Bogi temetése után kísértük utolsó útjára.

Ezek itt a száraz tények. Bogi emlékhelyén már sok gondos kéz hagyta ott a nyomát, amelyért hálásak vagyunk. Ahogy körül néztem, jöttek mentek a családok apraja nagyjai. Lehajoltam, hogy elhelyezzem a virágokat. Az a gondolatom támadt, hogy legszívesebben letakarnám a dátumokat. Méltatlannak éreztem. Mégsem ez a természet rendje. Elkezdett növekedni a gombóc a torkomban.  Zavarba jöttem a saját gondolataimtól, így gyorsan elkezdtem a telefonomat nyomogatni. Megnézegettem a Dobogókőn készült képeket, ez által kicsit megkönnyebbültem.

Negyvennégy perc alatt estünk túl rajta.

Az az igazság, hogy a temetőbéli, szinte kötelező fordulatnak kisebb jelentőséget tulajdonítok most, mint a Dobogókői látogatásnak. Ez utóbbi igazi feltöltődést jelentett, úgyhogy erre szavazok. Ezután gyakrabban megyek oda.

“Ha nem hiszed el, hogy az élet,
Tényleg örökké tart,
Hiába úszol belefulladsz,
Pedig ott van a másik part!”

Tankcsapda: Örökké tart

Az előbbi dalt azért idéztem, mert mostanában vissza-vissza tér egy gondolat, hogy már nem annyira a Bogi jégtáblájáról írok, hanem a saját magaméról. Remélhetőleg, ennek az oka nem az önzőség, hanem az a kép, ami újra és újra felsejlik előttem: a jégtábla, amin Bogival egy ideig együtt éltünk, egyszer csak ketté válik, s az áramlat más-más irányba sodorja a darabokat. Az Övét talán az Örökkévalóságba, míg engem a part felé, ami már kezd kirajzolódni.

A mostani témám ettől azonban még fontosabb. Ma van a Csontvelődonorok Világnapja. Amint a Démétér Alapítvány bejegyzését nézegettük, a nagylányom megjegyezte, mennyire sajnálja, hogy annak idején nem lehetett donor. Bogi 2014-ben esett át csontvelő transzplantáción. A család minden tagját megvizsgálták, sajnos egyikünknél sem volt kimutatható a szükséges egyezőség, genetika ide, genetika oda.

Ilyen a box

A tágabb családi körben is volt jelentkező, aki azonnal kés alá feküdt volna. Az eljárás azonban az, hogy aki jelentkezik csontvelő donornak, a vizsgálatokat követően felkerül egy magyar, vagy nemzetközi donorlistára, s annak ad csontvelőt,  akinél felmerül az igény, természetesen újabb beleegyezést követően. Egyáltalán nem biztos, hogy Boginak megfelelt volna, de attól még másik beteg számára jó lehet.

Bogi esetében már folyamatban volt a keresés, Ő is nemzetközi várólistára került. Ez jelentősen növelte az esélyét a donor megtalálásának: egy lengyel hölgytől altatásos beavatkozás során kinyert csontvelőt kapott. Sok néppel keveredtünk a történelem során.

Sajnos azóta sem köszöntem meg Neki. Először azért nem, mert eleinte minden megtörténhet. Vártam, hogy stabilizálódjon a helyzet. Úgy látszott, ez is fog történni, ám amikor ebbe kezdtük beleélni magunkat, kiderült, hogy a transzplantáció nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ezt főleg nem akartam megírni. A műtét sikerült, a beteg pedig… Roppant rosszul hangzik.

Most, hogy írom ezeket a sorokat, azt gondolom, talán mégsem késő még köszönetet mondani, hiszen akkor a legnagyobbat kaptuk egy idegen embertől: a Hitet, a Reményt és a Szeretetet.

Nem is tudok tökéletesebb, önzetlenebb segítséget elképzelni annál, mint amikor valaki saját testéből ad egy darabot egy másik, akár idegen embernek. Ne feledkezzünk el most azokról sem, akik vérüket adják, egyszer, vagy  rendszeresen. Korábban már írtam arról, hogy Bogi rengeteg vérkészítményt kapott, s ha a pletyka igaz volt, néhány esetben a katasztrófa idejére elraktározott tételekhez is hozzá kellett nyúlni. Hogy ez ne fordulhasson elő másokkal, most újra bátorítok minden egészséges embert, hogy mozduljon, induljon. Rá, Rád is szükség van!

Hogyan került egymás mellé ez a két név? Természetesen Bogi által.

Bogit mindvégig, szinte az utolsó napokig az alkotás iránti vágy tartotta fenn a jég hátán. Kórházi pszichológus foglalkozott vele, s e foglalkozások részeként is mindig kikerült a kezei közül egy-egy gyöngyszem.

A feladat az volt, hogy válasszon képeket, amit aztán szabad kézzel egy papírra lemásol, utána pedig „zsugorfóliára” is megrajzolja. A nagy mű akkor nyerte el végleges formáját, ha adott hőfokon a zsugorfólia megsült a sütőben. Nagyon izgalmas volt a művelet, hiszen a gondos előkészületek ellenére sem lehetett tudni, hogy mi sül ki belőle.

Marilyn Monroe és Frida Kahlo képe ihlette meg leginkább.

Még mindig sokat elmélkedek, mielőtt közreadnék egy-egy gondolatot. Várok valamire, ami megerősít abban, hogy igen, ez, vagy az a dolog megérett a közlésre. Már napok óta jön szembe velem Frida neve, hiszen most látható a kiállítása. Ma pedig sikerült a róla készült filmre rákapcsolnom. Az ebéd utáni csendes pihenő alatt pedig elkezdtem bogarászni a Bogi alkotásai között. Pillanatok alatt megtaláltam a zsugorfóliára készített remekműveket.

2015. március 20-a körül rajzolta őket meg, nagyjából 3 héttel azelőtt, hogy az angyalokhoz költözött.

Felesleges képaláírást készíteni, hiszen annyira élethűek lettek.

Az első képen mégis, érdemes kiemelni a feliratot:

„You never know, what life is like, until you have lived it.”

Ha egy tizenhárom éves gyerek szájából hangzik el egy ilyen komoly mondat, hogy „nem tudhatod, milyen az élet, mindaddig, amíg meg nem élted”, akkor az nagyon, nagyon mélyen bevésődik az ember lelkébe.

A Fridáról készült filmben egy beszélgetés során elhangzik, hogy „a szenvedésben egyedül van az ember”. Ebben lehet valami, ezt megcáfolni nem tudom. Soha, egyetlen percre sem tudtam biztosan, hogy Bogi valójában – avagy az ő valóságában –  mit érez. Nem érezhettem helyette. Mégis, bátoríthattam, elterelhettem a gondolatait, mellette lehettem. Ott voltam mindig, amikor csak kellettem.

S hogy miért eshetett a választása arra, hogy Marilynt és Fridát rajzolja le? Erre megint csak az alkotás lehet a válasz. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy mindaddig, amíg az alkotóerőnket tápláljuk, könnyebben átvészeljük a nehéz időket.

2015-ben, amikor a hivatalos ügyintézés zajlott, kaptam egy levelet, amelyben – a szokásos módon – nyilatkozatot kértek tőlem arra vonatkozóan, hogy milyen ingatlan és ingó vagyonok képezhetik az örökhagyó tulajdonát. Álltam az egyik buszmegállóban, mintha leforráztak volna. „Nem örököltem én semmit.” – pufogtam magamban.

Most már másként látom. „Átkereteztem” – a pszichológia és Bagdy Emőke szavaival élve. Óriási kincsnek lettem az örököse. Első sorban, minden percnek, amit Bogival tölthettem. Másod sorban,  anyagi síkon szemlélve pedig az alkotásainak, amelyek megérdemelnék talán még azt is, hogy posztumusz szerzői jogi védelem alá kerüljenek – már, ha létezik ilyen intézmény.

“Minden betegség esetében a gyógyuláshoz vezető első lépés a diagnózis elfogadása.”

Suzanne O`Sullivan

A gyökérzetének a kiásása közben vettük észre, hogy közvetlenül az egyik gyökeréből új hajtás kezdett növekedni. Most arra számítok, hogy talán megerősödik. Még van remény.

Egyik délután bent felejtettem a pulóveremet az irodában, ezért visszafordultam. Rohantam felfelé a lépcsőn, pillanatok alatt felértem a második emeletre. Siettem, mert vártak rám. Minden nehézség nélkül, lazán felugráltam a fokokon.

Ez önmagában nem is lenne hírértékű, ha nem térne vissza folyton egy emlék 2014-ből. Bogi akkoriban a steril boxban tartózkodott. Az én testi tartalékaim kezdtek kimerülni. Ennek egyik jele az volt, hogy az amúgy sem alacsony vérnyomásom elkezdett még tovább emelkedni. Az itthoni automata mérővel már meg sem lehetett olykor mérni. Előtte, ameddig csak lehetett, próbálkoztam a természetes módszerekkel, sokáig sikerült is fenntartani az egyensúlyt.

Egyik este – a kórházból hazafele –  rohantam a villamoshoz, hogy minél előbb hazaérjek. A pulzusom az égig emelkedhetett, mert szinte kívülről lehetett számolni a szívdobbanásokat.

Ez a figyelmeztetés azonban nem bizonyult elegendőnek. Mintha mi sem történt volna, tettem a dolgomat tovább. Néhány nappal később már napközben kezelhetetlen volt a vérnyomásom, én azonban nem akartam orvoshoz menni, nem akartam otthagyni Bogit egyedül a boxban. Visszatekintve, ez legkevésbé sem volt felnőtthöz méltó, értelmes döntés, hiszen óriási kockázatot vállaltam azzal, hogy kezeletlenül hagytam a magas vérnyomást. Fizikai raktáraimnak az apadása bizonyára az idegrendszeremet is érintette már akkora, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Utólag azt hiszem, hogy fentről vigyáztak rám, mert én magamra biztos, hogy nem vigyáztam.

Amikor már tarthatatlanná vált ez az állapot, mégis szóltam a családomnak, kerestünk egy kardiológust, és kaptam is időpontot, s akihez – onnan, ahol Bogi tartózkodott –  csak át kellett volna ballagnom egy közeli épületbe.

Jó nagy köd boríthatta a fejemet, mert e helyett hazamentem. Alig vártam, hogy hazaérjek lepihenni. Miután a metróból kiszálltam, egy szembejövő úgy nézett rám, mint aki zombit lát. Hazaértem, lepihentem, de semmi változás. Ekkor taxit hívtam és elmentem oda, ahol az orvos fogadott, s a következőket mondta:

– Egész délután magára vártunk, hol volt? – Közben mérte a vérnyomásomat, és hozzá tette: – A lánya meggyógyul, maga meg tolókocsiba akar kerülni egy agyvérzés után?

Elfogadtam a kezelést. Másként alakult, Bogi ment, én meg maradtam.

Többet nem játszadozok a vérnyomással. Szépen, lassan stabilizálódott. Elhatároztam, hogy jobban figyelek magamra. 2015 őszén újra kezdtem a táncot. Az órákon eleinte utáltam, amit a tükörben láttam. Szinte úgy tűnt, hogy a mellkasom helyén csak egy vékony hártya van, s ki akar szakadni a belsőm. Lépésről lépésre haladtam. Szeretek gyalogolni, így egyre többet gyalogoltam.

Egy korábbi irodánkban is a lépcsőzést választottam lift helyett. A földszinten volt egy kávé automata, ahhoz legalább kétszer lementem naponta.

Igyekszem egyre többet mozogni, eleget pihenni. Már tapasztalom is ennek a hozzáállásnak a jótékony hatását. Mostanra végig csinálok akár 3-4 órányi táncórát is, anélkül, hogy kimerülnék.

Rengeteg embernek hálás vagyok azért, hogy ezt megtehetem. Elsősorban a családomnak, akik itthon sokat segítenek a házimunkában, mindenben. A tánctanáromnak, aki biztatott az újra kezdésre. A barátnőmnek, aki, ha leeresztettem, mindig a kezét nyújtotta, s a kollégáimnak, akiknek igazán meg tudtam nyílni. Most megint, szinte fel sem tudom sorolni, mennyien álltak és állnak mellettem, akikről tudom, hogy őszintén érdekli őket a hogylétem.

Átnéztem megint a korábbi írásaimat, de most sem találtam meg, hogy ezt a történetet elmeséltem-e már. Lehet, hogy igen, de akkor biztos, hogy nem ebben a megvilágításban. Korábban még nem tudtam volna elmesélni, hogy, hurrá, már két emeletnyi lépcsőn is fel tudok szökkenni, rosszullét nélkül.

Kicsit keresgéltem a korábbi írásaim között, hátha megtalálom mostani mondanivalómnak az előzményeit. Nem jártam sikerrel.  Találtam valami mást. Eredeti terveim szerint teljesen inkognitóban szerettem volna ezt a blogot szerkeszteni. Kapóra jött, hogy Bogit Őszibaracknak neveztem a frizurája miatt. Magamat pedig nem neveztem meg sehogy. Mivel már rég kiengedtem a szellemet a palackból, az az érzésem támadt, hogy ideje felvállalnom magamat, s ha valaki magától még nem jött volna rá, akkor közzéteszem, hogy Admin=Kövesdiné Mihály Melinda. Talán azért fontos most nekem ez az azonosítás, vagy azonosulás, hogy a Történetre ne idegenként tekintsek, hanem úgy bánjak vele, mint a lényemnek egy meghatározó részével. Ez is én vagyok.

Tehát amit kerestem a régi írások között, az a Meggyfa volt. Az udvarunkon álló Meggyfának is különleges a története. Nagyon-nagyon öreg darab. Jó ideje beleköltöztek a hangyák, a törzse odvas volt már évekkel ezelőtt. Kikapartuk a korhadt részeket és betont tettünk a helyére. Ez lett a protézise a fának. Még az is lehet, hogy ennek az eljárásnak köszönhetően akkor sikerült meghosszabbítani az életét. Ezen a fán tanultak a gyerekek fára mászni.

Termett is szépen, minden évben pont annyit, hogy néhány üveg lekvárt is tudtam készíteni belőle. Most is a befőzési időszak miatt kezdtem el jobban figyelni rá. Sok öreg ágat metszettünk le tavasszal, mégis voltak rajta friss hajtások is, szépen kezdte hozni a termést. Aztán meg is érlelte, ekkor azonban valami történt vele. Reggel, amikor magoztam a meggyet, arra lettem figyelmes, hogy egyre több rajta a kókadt, lógó levél. Később közöltem a gyerekekkel, hogy lehet, hogy ki kell vágni majd a fát, úgy néz ki, rohamosan szárad el, főleg az egyik ága.

Erre az egyik gyermekem fűrészt, fejszét fogott, s nekiesett a beteg rész eltávolításának, hátha így elejét lehet venni a további romlásnak.  Gondos anyukaként beszálltam a műveletbe, nehogy valami sérülés legyen belőle.

Mintha egy újabb esélyt akartunk volna adni neki – legalábbis, a gyerekek viselkedése ezt sugallta. Valamit tenni kellett, nem lehet csak úgy hagyni elszáradni, várni a végét.

Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor itt megjegyzem, hogy jómagam már reggel belenyugodtam abba, hogy a Meggyfával valami történni fog. Valami, így nevezem, mert kimondani azért magam sem tudom oly egyszerűen.

Hogy mi lesz a vége? Mikor lesz vége? Egyikünk sem tudja. Isten tudja. A fa koronája a legkevésbé sem mondható terebélyesnek, most mégis mentes a száraz ágaktól, korához képest egész tűrhetően néz ki.

Bízunk benne, hogy a gondoskodás után még kitart valameddig, mindannyiunk örömére.

 

 

Mostanában kicsit tanácstalan voltam azzal kapcsolatban, hogy milyen témával folytassam az epizódok írását. Nagy általánosságban megírtam már a főbb történéseket, felszínesen beszámoltam mindenről – gondoltam.

Ma kora délelőtt a buszmegállóbban egy fa alá húzódtam az erős napsütés elől. Az Anyukámmal együtt vásárolni készültünk, őrá vártam. Ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor inkább azt írom, hogy én akartam vásárolni, őt pedig megkértem, hogy tartson velem.

Azt vettem észre, hogy bármit is kérek az anyukámtól, ő mindent teljesít. Ez már régóta így lehet, csak valószínűleg nem tudatosult bennem. Én még nem tartok itt, néha nemet mondok a gyerekeknek egy-két dologban.  Nevelgetem őket.

Hogy hogyan kapcsolódik ez a mostani téma Bogihoz? Úgy, hogy holnap anyák napja.

A héten többször is eszembe jutott ez az ünnepi alkalom, bár eleinte inkább csak gyakorlati szempontból. Az Anyukám elutazik a nagy napon, hogy virágot vigyen arra a helyre, ahol réges-régen, öt éves koromban, földi búcsút vettünk az ő édesanyjától. Tehát azon gondolkodtam, hogy előtte, vagy utána, vagy telefonon köszöntsem-e.

Később igencsak elkezdtek kavarogni bennem az érzések.  Még szomorú is lettem, hiszen az, hogy Bogi nincs velem, óriási veszteség, ami felfoghatatlan, s néha még valószerűtlennek is tűnik.

Ám az anyaság számomra egy abszolút pozitív érzés, így nem sikerült beleragadnom a szomorúságba – pedig, higgyétek el, rendesen próbálkoztam azzal, hogy lógassam az orrom.

Átvonult hát a szomorúság, mivel itt vannak Ők. A Nagy Lányom és a Nagy Fiam. Egész egyszerűen rajongok értük.

Bogival kapcsolatban is mindig így éreztem. Gyakran úgy vélekedtem, amikor hármukkal együtt vonultam valahová, hogy én vagyok a világ legboldogabb anyukája.

Egyik évben – Bogi halála után – azt írtam egy bejegyzésben, hogy az anyaságnak nincs időbeli, vagy térbeli korlátja. Ma is ezt vallom, ezért, mivel Bogi lénye mindig velem marad, most is háromgyerekes anyaként várom az anyák napját.

Anyák, Anyukák, Édesanyák, Kedves Anyák, Nagymamák, Kismamák! Sok-sok boldogságot kívánok!

 

Vasárnap a kora esti nyugalomban üldögélek a teraszon a hintaszékben.  Lizike körbe-körbe jár, majd keres egy alkalmas helyet a diófa tövében, ahová komótosan leheveredik. A szürkületben még jól látszik a zsenge fű a terebélyes korona alatt.

Régebben nem nagyon nőtt ott semmilyen aljnövényzet. Gyakran előfordult, hogy egyszerre 7 gyerek ugrált a fa körül, tányérhintázott, koptatta a talajt a biciklikkel, vagy a műanyag motorokkal.  Olyan vígan csipogtak, mint most a rigók és társaik.

A kapu felé is egészen magas már a fű, azelőtt soha nem érte el a mostani méretét. Lizike ugyanis minden erre járó vándort futva üdvözölt, boldogan rohangált fel – alá. Most sajnos sántikál, így kevesebbet mászkál arra. Túlzás lenne azt mondani, hogy öreg, inkább csak egy kicsit idős, a tekintete még most is igen huncut és játékos. Mégis kicsit eljárt felette az idő.

Most, hogy az idős és időtlen dolgokról elmélkedek, kimondom, hogy már három év telt el azóta, hogy  Bogi az angyalokhoz költözött. Az elmúlt évben kivettem egy nap szabadságot április 12-re, így időt szentelve az emlékezésre. Akkoriban jól esett egy-két feketés ruhadarabot is magamra ölteni.

Ebben az évben nem mentem szabadságra, mivel a nagy nap egybe esett az iskolás napjaimmal. Sokat méláztam azon, hogy most mi lenne a jó? Megállni, szünetet tartani, elmélkedni, visszanézni?

Másként döntöttem. Mentem iskolába. Ha kihagyom a három napot, akkor tolódik az egész, legalább egy fél évvel, mert ezt a szakaszt csak jóval később tudnám pótolni. Arra gondoltam, hogy mivel már sok időt és energiát fektettem ebbe a dologba, nem halogatom. Az iskolát választom. Bogi is erre ösztönözne, hogy menjek tovább. Az első két nap egészen jól ment, a harmadik reggelen azonban némi üzemszünetre volt szükségem. Szerencsére olyan toleráns csoportba kerültem, hogy hamar átlendültem a hangulaton, még, mielőtt az érzelmeim elragadtak volna.

Persze, azt is mondhatnám, hogy érdemes lett volna rögtön megélni  az érzelmeket. Ez így van, csak talán most jobb volt nekem, hogy bárhol és bármikor nem hagytam kitörni a vulkánt. Volt rá azóta alkalmam.

Most is, ahogy ülök a hintaszékben a teraszon, magával ragadnak az érzések, az emlékek. Hogy hogyan? Mélyen, de nem olyan keservesen. Picit, talán még mindig úgy, hogy egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert annyi, de annyi kedves emlék fűz Bogihoz, hogy ez az évforduló egyszerre jó apropója is annak, hogy a kellemes emlékek között úszkáljak.

Szinte hallom a gyermekek boldog zsivaját…

Majd észreveszem, hogy a diófa egyik közeli ágán egy feketerigó ugrál felfelé és hívogatja az övéit. Gyönyörködök a frissen ültetett muskátlik és árvácskák rózsaszínben, sárgában és lilában pompázó virágaiban. Mert itt a tavasz és amerre csak nézek, az újjá éledő természet csodáit látom.