Zilált kis életébe befészkel a szunnyadó idő.

Teng leng a múlt, a jelen, s a kiszámíthatatlan jövő.

Sötétlő selyem köntösbe burkolózik november.

Kínok halmaitól, s hamvaitól búcsúzik az ember.

Szederjes bőrén áthatol a dermesztő hideg,

s ellenállásban pattan el sok, megfeszített ideg.

Kimerülve, kisemmizve, elnyúlva remeg

gyermeteg; elernyed, s fájdalma bent reked.

Viharos lökésekben öntözi hideg verejték,

csontig hatoló fájdalom emészti egész testét.

Menni, menni! – zihálja Keserűség

Maradni, maradni – dúdolja Reménység

 

Fotó: Szent-László Kórház, 2014.11.13.

Nehéz ügy, amikor a liftajtóban kell a szeretett személytől elköszönni, akár elbúcsúzni.

A sebész mindent elmagyarázott, kértem, hogy tegye a dolgát. (Már megint ismétlem önmagamat, mégis, a mai mondandómhoz ez hozzá tartozik.) Én nem vagyok orvos, tehát amit a gyógyítás során az orvosnak kell elvégeznie, ahhoz én nem értek, nem ugorhatok be helyettük.  Bíztam a kórházi személyzetben. Nem azért, mert azt mondták, hogy így kell érezni. Azért, mert valami belülről azt súgta, hogy a kezelés menetét tekintve ez a legtöbb, amit tehetek: hogy táplálom magamban a bizalmat, annak minden irányában.

Bízok valami felsőbb, isteni rendben, bízok másokban, bízok magamban.

Ez lenne az ideális kép, azonban a napi történések könnyen kibillentettek. Sokszor elkeseredtem, sokszor voltam dühös, sokszor fojtottam magamba a sírást. Valahogy mégis mindig visszatért a gondolat, hogy az orvoslás nem az én feladatom. Ugyan hogyan érintette volna a kezelés alatt álló gyermekem lelkivilágát, ha azt sugallom neki, hogy az itt dolgozó szakemberektől ÉN jobban tudom, hogy mit kell tenni? Majd én megmondom a tutit.

Igen, nekem, s főként az egómnak biztos jót tett volna, ha kiharcolom, hogy a sebészi beavatkozáshoz még tovább kísérjem, mint ahogy a kórházi rend leírja, vagy akár be is menjek, legyek én a hős. Mennyire jó lenne, elmondani, hogy elértem, hogy végig vele lehessek, mindig, mindenütt. Ez a történet azonban nem kizárólag rólam szól.

Mégis, nem egyszer, nem kétszer, ott álltam bambán a lift ajtóban. Már köszönni se tudtam neki, hiszen addigra hatott a bódító szer.  Összecsukódtak az ajtók előttem, s akkor úgy éreztem, kifosztottak, egyenesen kisemmiztek. Időbe telt, mire felocsúdtam. Remegő ajkakkal, kiszáradt torokkal, összeszűkült gyomorral kerestem valami elfoglaltságot. Sokszor menekültem keresztrejtvény fejtésbe. Gyakran előfordult, hogy telefonáltam egy közelben levő ismerősömnek, hozzon már egy automatás kávét.

Amikor már ez sem segített, autogén tréninget hallgattam a parkban a telefonomon.

Amiért mindezeket leírtam, annak napi aktualitása is van. Mondhatnám, hogy el sem tudom képzelni, mit éreznek manapság azok az emberek, akiknek a hozzátartozói bekerülnek a kórházba és nem tudják látogatni, nem tudják megölelni őket, nem tudják mi lesz velük. Sajnos nagyon is tudom, gyakran tapasztaltam magam is. Azt is láttam, mennyire szenvednek olykor a családtagjaim, mert ők még annyit sem tartózkodhattak a közelében, mint ahogy az megadatott nekem. Igen, megadatott, mert minden egyes percet, amit vele tölthettem, ajándéknak tekintek.

Pont ezért törekedtem arra, hogy azt tegyem, ami az én dolgom. Erősítsem magamat annyira, hogy amikor rám van szükség, akkor igazán mellette lehessek. Ez a mellette levés néha pillanatokban, percekben, napokban, hetekben volt mérhető.

Mélyen együtt érzek tehát azokkal, akik a biztonsági ajtón túl már nem kísérhetik, nem látogathatják szeretteiket.

Mégis, miután el tudtak válni, és kiakadás nélkül, békességgel a szívükben hagyták, hogy a kórház dolgozói elvégezzék, amit kell, na azt követően kapcsolhat be az, amit én egészséges önzőségnek hívok: kényeztessék magukat egy baráti öleléssel, egy telefonhívással, egy finom, habos kávéval, zenével. Keressék, hogy milyen módon tudnának megnyugodni a hirtelen támadt kifosztottságtól, kisemmizettségtől.

Aki ismeri a temperamentumomat, sejtheti, hogy nekem  egy kiadós sírás is jót tett néha a park egyik távolabbi szegletében. Ennek is örültem. Egy újabb ajándék a sorstól, hogy kimehettem a parkba, hogy  ezt megtehettem.

Ezt a bejegyzést a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet oldalán megjelent bejegyzés olvasása után írtam. Magam is voltam a vendégük, szerencsére csak ambulánsan, rövid időre. Hálás vagyok, hogy gyorsan és szakszerűen elláttak, hogy ma is végzik az ember feletti megterheléssel járó munkájukat.

Hálás vagyok azért is, hogy az engem kísérő hozzátartozóm higgadtan várakozott, s nekem, akkor mint páciensnek nem kellett még őt is nyugtatgatnom.

/Ajánlott link:    https://www.facebook.com/kardio.hu/photos/a.496639687558148/737741250114656  /

Elég volt a tudat, vagy inkább az érzés, hogy mellettem áll. A gyermekeink is érzik ezt, akkor is, ha fizikailag nem tudunk elég közel lenni hozzájuk.

Tudom, hogy az én gyermekem is érezte mindazoknak az embereknek a támogató szeretetét, akiknek nem volt lehetőségük őt látogatni, csak távolból gondolhattak rá. Sokat beszélgettünk erről. Ez a távolból áramló szeretet is megérkezett hozzá, ami mérhetetlenül sokat jelentett neki. Köszönet ezért is Mindnyájatoknak.

Mivel ezen a ponton nehéz folytatni az írást, idézek inkább valakit:

“Kibírhatatlan!” mondjuk – és kibírjuk. – Fodor Ákos

Azóta, több mint egy hónap elteltével sem jártam a temetőn, vagy ha igen, akkor az nem hagyott mély nyomot bennem, nem is emlékszem.

Tegnap este, félálomban cikáztak át a gondolatok az elmémen ezzel a bloggal kapcsolatban: a folytatást mérlegeltem. Van-e még mit mondanom? Akarom-e mondani? Kinek? Minek?

Arra jutottam, hogy a belül tolongó mondatok nagyon óhajtják a friss levegőt. Mivel a szellemet a palackból már rég kiengedtem, csak olykor nagy erőkkel visszaszuszakoltam oda, most mégiscsak megnyitom a szelepet, híven önmagamhoz.

A kendőket, sálakat pakolásztam a nappaliban az egyik szekrényben. Amikor becsuktam az ajtaját, Bogi az oda rögzített képről mosolygósan tekintett rám. Picit megálltam, néztük egymást. Barna, göndör fürtök keretezték az arcát – akkoriban ilyen volt a saját haja. Egy felnőtt bölcsessége áradt a tekintetéből, senki meg nem mondaná, hogy még csak 13 éves volt.

Fedetlen orral és szájjal állt egy platánfa előtt a Ligetben.  A maszkot a kezében tartotta a fényképezés idejére, különben mindenhol viselnie kellett, mivel az immunrendszere nem állt készen a környezetből érkező újabb terhek fogadására.

Lehetetlenség nem párhuzamot vonnom a mostani vírusos időszakkal. Úton útfélen a helyes maszk viseletet és kézmosást jelző ábrákkal találkozom. Maszkokkal van tele a táskám, az autó.

Bogit, a kezelések megkezdése után hamar rábíztam a Jóistenre, a többit, a tőlem telhetőt igyekeztem megtenni.

Eleinte a villamoson orrot és szájat eltakaró kendőt viseltem.

Az első nem hagyományos karácsony előtt a templomban maszkban ültem. Néha körbe kémleltem, mennyire vagyok feltűnő jelenség? – Semennyire – hamar megnyugodtam.

A steril boxban órákon keresztül hordtam a maszkot, a steril köpenyt, kesztyűt, hajhálót. Ez volt a rend, ehhez tartottam magam, ami a lelke mindennek. Annyira hozzászokott az arcom, hogy zsibbadni kezdett, amikor levettem. Később ez is elmúlt, már észre sem vettem, mikor van az arcomon, mikor nincs – ahogy a szemüvegek esetében is lenni szokott. Sok édesanya, édesapa most, ezekben a pillanatokban is ezt teszi, ha gyógyulóban levő gyermekét szeretné látni.

Betartja a rendet, vagy a távolságot. Apropó távolság. Mindössze másfél méter, három lépés. Elviselhető. Ha nem lenne az, akkor azoknak az anyáknak, akiknek korábban, vagy mostanában csak korlátozott mértékben lehetett érintkezni a kezelés alatt álló gyermekével, szépen, sorban megszakadna a szíve. Márpedig, legtöbbször nem szakad meg. Túléljük, még ha közel is kerülünk a végzetünkhöz. Nemhogy a másfél méter, vagy az üvegablak nem számít, a fényév távolság sem. Ezek a földi dolgok nem verhetnek éket a szerető szívek közé, ne dőljünk be, akármennyire ez a látszat!

Összegezve, mindig arra törekedtem, hogy ha a betegség fő forrásától nem is tudom megóvni Bogit, akkor legalább olyasmit – például máskor ártalmatlannak tűnő kórokozót –  ne adjak át neki, ami ront az állapotán. Viseltem a maszkot, meg a sorsomat. Beilleszkedtem a kórház(ak) rendjébe, mert úgy véltem, ez kitelik tőlem. Igyekeztem együttműködni, mivel abban hittem, hogy a gyógyítás csapatmunka. Rengeteget köszönhetek ennek a csapatmunkának, nővéreknek, orvosoknak, kórházi személyzetnek. Jól esik látni egy-egy róluk megjelenő fotót a közösségi oldalon. Ilyenkor hála tölti be a szívemet. Ők is megtették, ami tőlük tellett, Bogit pedig, most már örökké tenyerén hordozza az Isten.

 

Már-már azt hittem, hogy elapadtak a szavaim, hogy nincs is több mondanivalóm, hogy lassan magam mögött hagyom a Jég hátán blogot. Tegnap mégis megszólalt az a bizonyos belső hang.

Este felé arra készültem, hogy kimegyek a temetőre, mivel már hetek óta nem jártam ott.

• Miért nem holnap megyünk?
• Mert már rég nem voltam.
• De holnap lesz Bogi névnapja.
• Nem negyedikén? Valahogy mindig negyedike jár a fejemben.
• Augusztus 1.
• Teljesem elfelejtettem. Jó, akkor holnap.

Pénteken, az előbbi beszélgetést megelőzően valaki feltette nekem a kérdést, hogy milyen érzés az, hogy halványodnak az emlékek? Hogy nem minden fűszálról, színről, illatról, helyről, emberről Bogi jut eszembe? Kisebb hallgatás után azt válaszoltam, hogy jó.

Nézzük csak mit jelent az, hogy a felejtés jó.

A kezdetek kezdetén, azaz a tragikus évek végén a mindennapokat az emlékek töltötték ki, mégpedig a közelmúlt nehéz történései. Talán a szomszédok hallhatták reggelente az ebből adódó, eget rengető megnyilvánulásaimat a kertben.  Jó szomszédok. Elnézőek.

Elmúltak ezek az állapotok. Talán az idő…

Tehát arra a kérdésre, hogy milyen érzés a felejtés, azt válaszolom, hogy jó.  Lelkiismeret furdalás nélkül. Miért? Mert ezzel nem Bogit felejtem el, hanem az ólomként rám nehezedő súlyokat tudom letenni a vállaimról, amelyek alatt olykor csak vánszorogtam.  Mert így Bogira abban az állapotában emlékezhetek, amikor felhőtlen lehetett az öröme.

Azokkal a külső jegyeivel tudom őt felidézni, amelyeket a betegsége felfedezése előtt viselt:

szőke, egyenes haj, bársonyos bőr, angyali arc.

Jól esik ebben a formájában megeleveníteni őt. Jól esik ilyen módon közel lenni hozzá. Jól esik, mert így van igazán velem. Örökké.

Isten hozott augusztus!

„Nagy öröme vagy ma

Lángoló szívünknek

S neved áldott napja

Új diadalünnep.”

Juhász Gyula

A bejárati ajtót takarítom. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy Lili kutyánk kiválóan megtanulta kezelni a kilincset. Két lábra áll, és már bent is van. Ettől az igénybevételtől újból és újból bevonat keletkezik a kilincs körül.

A másik, szintén nem elhanyagolható ok, hogy a hosszú önmegtartóztatás után remélem, az édesanyám végre újra átlépheti a küszöbünket, és azt szeretném, ha tisztaság fogadná.

Centiméterről centiméterre haladok, majd pedig nagyívű mozdulatokkal áttörlöm az egészet. Ugyanígy csináltuk a gyerekekkel, ha már unalmassá vált a kifestő füzet. Mindig bevontam őket a takarításba, kicsit arra is számítva, hogy a keresztezett mozgások az idegrendszerük fejlődésének is jót tehetnek.

Gyanítom, hogy az én idegrendszeremnek is használ most ez a fizikai aktivitás. Belül könnyű dolgom van, hiszen Lilike a résnyire nyitva hagyott ajtón nem tud kimenni. Abból az irányból nem ugrálja össze. Még nem jött rá magától hogyan jusson ki a szűk nyíláson, talán nekünk kell őt megtanítani erre. Csak egy éves múlt.

Az igazán nagy munka kívül vár. Fentről lefelé kezdem. Az ablak felett egy dísz lóg. Óvatosan arrébb húzom, féltem, nehogy leperegjenek róla a gondosan ráragasztott száraz virágok. Még Bogi készítette valamikor, talán 2014 telén, vagy 2015 tavaszán. Már nem is emlékszem.

Kérdem magamtól, hogy meddig lógjon itt? Nos, pontosan addig, amíg magától le, vagy szét nem esik. A lakásunk egyáltalán nem hasonlít múzeumra, így hát jó helye van itt ennek a kis dísznek, még akkor is, ha már kifakult az évek alatt.

Egy pillanatra az jut eszembe, hogy milyen jó lenne, ha Bogi küldene egy angyalt mellém. Már az is jól esne, ha azt hihetném, módjában áll.

Ugyanebben a pillanatban Lilike mellém telepedik. Őriz engem. Lehet, hogy…?

Lehet. Mindenkire rábízom, hite szerint döntse el, hogy lehetséges-e ez.

Lilikét nem szokta érdekelni, ha éppen be vagyok szűkülve, vagy olyan állapotban vagyok, amiről azt hiszem, ettől nincs lejjebb.

Őriz. Követ mindenhova. Közeledik. Mellém bújik. Addig meddig tolakszik, hogy már nem is bírom tovább. Közelebb engedem, egészen. Hangos nevetésben török ki, miközben a nevét szólongatom.

Hallgatom magam ahogy nevetek. Ez nem az a hang mint amit egy vicc hallatán szokás kiadni. Inkább kacagás, amolyan gyermeki, önfeledt, szívből jövő.

Lélektől való.

Sohasem sejtettem, hogy egy ilyen kis jószág ilyen angyali tettre képes, s azt sem hittem volna, hogy én meg képes leszek ennyire közel engedni magamhoz egy kutyust. Egy csoda lényt.

Reviczky Gyula: Pünkösd

(részlet)

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’

Ma is minden bánkodó szivének,

Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:

Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,

Világositsd hittel föl az elmét.

Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,

Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,

Tanits meg uj nyelvre, uj imára.

Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,

Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Ma reggel úgy véltem, hogy én nem állok be a „boldog anyák napját kívánók” táborába.

Én ugyan nem. Nem bizony.

Ez a gondolat nagyjából egy negyed percig húzódott végig az elmémen , s utána mégis sorra vettem a jó kívánsággal ellátott képeket, zenéket a közösségi oldalon: BOLDOG ANYÁK NAPJÁT!

Egyre csak nőtt bennem a feszültség, hogy ezek szerint nekem ma boldognak kellene lennem, hiszen anya vagyok. Aztán meg eluralkodott rajtam a mélységes szomorúság, mivel anyaként éltem át a legnagyobb veszteséget.

Sorba elém kerültek a szülések, születések pillanatai.

Első alkalommal lassú, megfontolt születés,

másodszor gyors, villámhoz hasonló születés,

harmadszor megint lassú, megfontolt születés.

Az első ölelések, amikor a karjaimban tarthattam Őket.

Egy egész fényképalbum tárult elém. 1998., 2001., 2003.

Megtaláltam az ovis, általános iskolás rajzokat is a fejtetőm egyik zugában. Csupa szív, csupa derű, csupa mélyről jövő szeretet.

Az anyai létemhez társuló veszteség érzést újból és újból József Attila soraival jellemzem:

Kicsit kifordítva érzem ilyenkor:

„Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni.”

Kavarognak bennem a gondolatok. Zakatol a szívem, ami egy pillanatra mintha meg is akarna szakadni.  A torkomban gombóc. Ekkor a jótékony manók elkezdenek dolgozni és bekapcsolják az agyamban levő relét. Ez egy olyan szerkezet, amin van egy időkapcsoló. Az időkapcsoló akkor lép működésbe, amikor felismerem, hogy mit is érzek éppen: szomorú vagyok, mérges, kiábrándult, vagy inkább üresség van bennem. Amikor már kezdene elhatalmasodni rajtam a rossz hangulat, vagy eljutok arra a pontra, hogy ebbe én most beleroskadok, egyszer csak hopp: a relé átkapcsol egy másik működési módra.

Átlényegülök.

Jó érzéssel tölt el, hogy anya lehetek. Rajongásig szeretek. Meglágyul a szívem. Kitágul a tüdőm. Van kiért.

S beállok abba sorba. Be én!

A Boldog anyák sorát választom. Megemelem a jobb, majd a bal lábamat, s odalépek a számomra legmegfelelőbb helyre, ahol igazán én vagyok.

 

Még este megírtam nagyjából ezeket a sorokat. Végre szót fogadtam, és az ágyam mellé készített jegyzetfüzetbe gyorsan lejegyzeteltem, ami eszembe jutott.

Szeretem a szombat reggeli ébredést. Egyik napról a másikra hirtelen semmi sem sürgős.

A Tűzoltó utcára is rá ült ilyenkor a csend. Már a gurulós bőröndök zakatolását sem lehetett hallani, mivel, aki tehette, még péntek este elutazott – talán haza – a környékről.

Hétvégén a foglalkozások is szüneteltek. Nem jött a pszichológus és a Bohóc sem, a kórházi pedagógusok sem. Néha nem is tudtuk mit kezdjünk ezzel a rengeteg ölünkbe hullott idővel.

Hétvége ide, hétvége oda, az alapvető kórházi rutin működött. Új arcok jelentek meg olykor az ügyeletesek személyében. Később, a sok-sok bent töltött hétvége után már ismerősként üdvözöltük Őket. Végtelen kedvességük ma is megindító számomra.

A reggeli rituálé után vártuk az eredményt, hogy ma mennyi a sejtek száma. A laborban számolták a sejteket, mi számoltuk a perceket. Minden csak vánszorogni látszott. A sejtek is, a percek is.

Mintha semmi sem akart volna történni, mégis érezni lehetett, hogy a felszín alatt nagy dolog készül.

A napi rutin fenntartása segített bennünket abban, hogy az életünk valamiféle mederben hömpölyögjön. Kapaszkodókat kerestünk. Tájékozódási pontokat.

Jött a zenehallgatás. Gyöngyfűzés. TV nézés. Némi házi feladat. Szörfölés a neten, a közösségi oldalon.

Bár összefolytak a napok, a hetek, a hónapok, a napi rendszerességgel végzett gyakorlatok hozzájárultak ahhoz, hogy ne vesszünk el teljesen a bezártság okozta légüres térben.

2015-ben Húsvét április 5-re esett. A felszín alatt készülődő nagy horderejű változás egyre közelebb jött. Hogy is nevezzem? Megszabadítás? Felszabadítás? Szabadítás?

Egy hét múlva bekövetkezett. A hosszú várakozás után egy szempillantás után ott volt. A megfoghatatlan, a felfoghatatlan. Olyasmi, ami után már nem lehetett ugyanott folytatnom, ahol előtte abbahagytam.

Ma is ilyen időket élünk, 2020-ban.

Az eseményekre nem lehet úgy tekinteni, mintha azok nem velünk történnének.

Április 12. ötéves évfordulójáról ebben az évben Húsvét vasárnapján emlékezünk meg.

Legyen áldott az ünnep mindannyiunk számára! Legyen ünnep! Hozzon új minőséget az életünkbe, hozzon élhető életet!

“Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik” Ésaiás próféta könyve 60:2

 

Sokféle emberhez sokféleképpen kapcsolódok a mindennapokban. Egy korábbi bejegyzésben írtam már arról, mennyire mellbe vágott a hozzám intézett megjegyzés, hogy „nem kell mindenkit szeretni”. Márpedig, én akkor is szeretni akartam. Mindenkit.

Az elmúlt egy évben sokat méláztam az elhangzottakon.

Ezek szerint vannak olyan kapcsolataim, kapcsolódásaim, amikor nem kell szeretnem a másikat? Például, ha bemegyek a boltba, együtt utazunk a vonaton, vagy akár munkakapcsolatban vagyunk? Tehát összeköt minket valami, de az együtt töltött idő során a kapcsolatunk nem mélyül el, nem alakul ki bizalmi viszony. Csak tesszük a dolgunkat, nem szeretetből, hanem szükségből. Szükségletből. (Az egy másik kérdés, hogy tisztában vagyunk-e a valódi szükségletünkkel?  Élelmi-szer-etet?)

Talán tényleg nincs szükség minden esetben szeretet kapcsolat kialakítására, mivel csak átmenetileg, valamilyen ügy kacsán jöttünk össze.

Kezdtem magamat meggyőzni a mondat igazáról, így lehetett, hogy egy idő után azt éreztem, már megint bezárkózok, csak madártávlatból szemlélem a mindennapokat, illetve egy bezáródni készülő ajtó mögül.

Nem kell mindenkit szeretni. Ugye milyen rémesen hangzik?

Mielőtt teljesen lejáratom a szeretet szót, átváltok egy másik kifejezésre: igyekszem jó szível viseltetni mások iránt, akár a közértbe megyek, akár a rendelőbe, szomszédba, munkába, bárhová.

Hiszen, „ha szeretet nincs bennem, …”?

Különben is, mit jelent az, ha szeretek valakit? Mikor, milyen formában mutatom ki a szeretetemet, már ha sikerül kimutatom egyáltalán.  Mikor érzem azt, hogy engem szeretnek, s én mikor szeretek?

Gyakran elgondolkodom azon, hogy Bogi felé ki tudtam-e fejezni bármit is abból, amit iránta éreztem, addig, ameddig erre lehetőségem nyílt, amíg még volt időm? Hogyan adtam az értésére, mennyire szeretem, amikor kritikussá vált a helyzet, amikor elkülönültségben élt?

Elemi szükségletünk, az érintés hiányától igencsak szenvedtünk.

Kétfázisú kézfertőtlenítés, kesztyű, védőruha, hajvédő háló, arcmaszk. Ezt viseltem én. A boxban. Bogitól a védő felszerelés választott el akkor.  Az érintés, mint „szeretet nyelv” szinte szóba se jöhetett.

Néha mégis megöleltem, amikor csak tudtam, néha odacsempésztem egy-egy puszit a hajacskájára. (Ezt a „hajacskát” tegyük inkább idézőjelbe.)

Mi mást tehettem még ? Erősítettem magamat, a saját immunrendszeremet, hogy semmiféle fertőzést ne adjak át neki, még véletlenül sem. Ha ilyesmi környékezett, olyankor otthon maradtam. Távol maradtam Tőle. Így vigyáztam rá. Így szerettem.

Ezzel párhuzamosan, az akkor itthon maradottak vajon éreztek valamit a szeretetemből? Bízom benne, hogy igen, annak ellenére, hogy tőlük meg a fizikai távolság választott el.

Elég nagy kanyarral jutottam el a számomra bántó mondattól Bogihoz, de valami azt súgja, kritikus helyzetben mérhetetlenül nagy szükségünk lehet arra, hogy igen is, szeressük egymást, és ezt mutassuk ki azon a nyelven, amit a másik megért: kimondva, vagy kimondatlanul, közelről, vagy távolból, úgy, hogy odarohanunk hozzá, vagy ha inkább nem terheljük a társaságunkkal, hogy mellette állunk, vagy hagyjuk, hogy egyedül boldoguljon, annak rendje módja szerint.

Csetlek és botlok, de „e nélkül mit sem érek”.  Nagy a tét.