Fűben, fában, versben, dalban II.

Advent

Rendhagyó napló – 2. hét – Advent első vasárnapjáig

Hétfő

„A városban könnyű, könnyű boldognak látszani,

pedig tilos a gyepre lépni, tilost jelez a lámpa szeme.

Tilos, tilos, tilos: ki jön velem játszani?

Sapkám hova lett? és én még megvagyok-e?”

(Weöres Sándor)

 

Kedd

„Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,

Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?

Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás

Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?

S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?

Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?

Bánatból, örömből az örömrész hol van?

Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?”

(Arany János)

 

 

Szerda

„E gyötrött földi-hüvelyt áldom,

Mert ha szól hozzá az Élet hangja,

Hegyezi beteg fülét

S fiatalon fogadja.”

(Ady Endre)

 

Csütörtök

„Álomlátás után

Hajnal, ha kél

Kínos kővánkosom

Megáldom én.

Templommá szentelem,

Hogy fájdalmas szívem

Uram, hozzád vigyen,

Mindig feléd!”

(422. Református ének)

 

Péntek

„Ha magasabbra vágysz, nyugtalan szivvel

Indulj el ameddig nem késõ

Látványos ugrásra nem számíthatsz már

De vár rád a következõ lépcsõ

Ne állj meg soha, ne állj meg soha már

Ha elindultál ne állj meg soha már!”

(Korál)

 

Szombat

„Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,

az bizonyos.

Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek

és épek.

A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá

Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak,

én a pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam

a szakadékon

Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg,

hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.”

(József Attila)

 

Vasárnap

„Valaki értem imádkozott,

Talán apám, anyám régen?

Talán más is, aki szeret.

Jó barátom vagy testvérem?

Én nem tudom, de áldom Istent,

Ki nékem megváltást hozott,

És azt, aki értem csak

Egyszer is imádkozott.”

(Reményik Sándor)

Áldott adventi időt kívánok!

Fűben, fában, versben, dalban

fűszer

Napló

Hétfő

„Harminchat fokos lázban égek mindig

s te nem ápolsz, anyám.”

(József Attila)

 

Kedd

„Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, mint a virág,

Amelyen titkos féreg foga rág;

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll.

Ne ily halált adj, istenem,

Ne ily halált adj énnekem!”

(Petőfi Sándor)

Szerda

„Egyszer ismeretlen távolba vágyom,

máskor megriaszt egy álom,

hogy a hang,

hogy a csend,

hogy a fény,

hogy a tűz,

már nem vigyáz e cseppnyi földre,

s el kell mennünk mindörökre.”

(Sztefanovity Dusán, Presser Gábor)

Csütörtök

„Valaki mondja meg, milyen az élet,

Valaki mondja meg, mér’ ilyen,

Valaki mondja meg, mér’ szép az élet,

Valaki mondja meg, miért nem,

Valaki mondja meg, a hosszú évek,

Mért tűnnek úgy, mint egy pillanat,

Valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt,

Valaki mondja meg, hol maradt.”

(Adamis Anna, Presszer Gábor)

Péntek

„Mellettük a cipőjük, a ruhájuk

s ők egy szobába zárva, mint dobozba,

melyet ébren szépítnek álmodozva,

de – mondhatom – ha igy reá meredhetsz,

minden lakás olyan, akár a ketrec,

Egy keltőóra átketyeg a csöndből,

sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl

és az alvóra szól a

harsány riasztó: «ébredj a valóra».

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.”

(Kosztolányi Dezső)

 

Szombat

„Ősz húrja zsong,

Jajong, busong

A tájon,

S ont monoton

Bút konokon

És fájón.

S én csüggeteg,

Halvány beteg,

Míg éjfél

Kong, csak sirok,

S elém a sok

Tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,

Ősz! hullni már

Eresszél!

Mint holt avart,

Mit felkavart

A rossz szél…”

(Paul Verlaine/Tóth Árpád ford.)

Vasárnap

„Kék, piros, sárga, összekent

képeket láttam álmaimban

és úgy éreztem, ez a rend –

egy szálló porszem el nem hibbant.

Most homályként száll tagjaimban

álmom s a vas világ a rend.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj – egy nap süt idebent.”

(József Attila)

Agónia

November

 

Zilált kis életébe befészkel a szunnyadó idő.

Teng leng a múlt, a jelen, s a kiszámíthatatlan jövő.

Sötétlő selyem köntösbe burkolózik november.

Kínok halmaitól, s hamvaitól búcsúzik az ember.

Szederjes bőrén áthatol a dermesztő hideg,

s ellenállásban pattan el sok, megfeszített ideg.

Kimerülve, kisemmizve, elnyúlva remeg

gyermeteg; elernyed, s fájdalma bent reked.

Viharos lökésekben öntözi hideg verejték,

csontig hatoló fájdalom emészti egész testét.

Menni, menni! – zihálja Keserűség

Maradni, maradni – dúdolja Reménység

 

Liftajtó

20141113_101826

Fotó: Szent-László Kórház, 2014.11.13.

Nehéz ügy, amikor a liftajtóban kell a szeretett személytől elköszönni, akár elbúcsúzni.

A sebész mindent elmagyarázott, kértem, hogy tegye a dolgát. (Már megint ismétlem önmagamat, mégis, a mai mondandómhoz ez hozzá tartozik.) Én nem vagyok orvos, tehát amit a gyógyítás során az orvosnak kell elvégeznie, ahhoz én nem értek, nem ugorhatok be helyettük.  Bíztam a kórházi személyzetben. Nem azért, mert azt mondták, hogy így kell érezni. Azért, mert valami belülről azt súgta, hogy a kezelés menetét tekintve ez a legtöbb, amit tehetek: hogy táplálom magamban a bizalmat, annak minden irányában.

Bízok valami felsőbb, isteni rendben, bízok másokban, bízok magamban.

Ez lenne az ideális kép, azonban a napi történések könnyen kibillentettek. Sokszor elkeseredtem, sokszor voltam dühös, sokszor fojtottam magamba a sírást. Valahogy mégis mindig visszatért a gondolat, hogy az orvoslás nem az én feladatom. Ugyan hogyan érintette volna a kezelés alatt álló gyermekem lelkivilágát, ha azt sugallom neki, hogy az itt dolgozó szakemberektől ÉN jobban tudom, hogy mit kell tenni? Majd én megmondom a tutit.

Igen, nekem, s főként az egómnak biztos jót tett volna, ha kiharcolom, hogy a sebészi beavatkozáshoz még tovább kísérjem, mint ahogy a kórházi rend leírja, vagy akár be is menjek, legyek én a hős. Mennyire jó lenne, elmondani, hogy elértem, hogy végig vele lehessek, mindig, mindenütt. Ez a történet azonban nem kizárólag rólam szól.

Mégis, nem egyszer, nem kétszer, ott álltam bambán a lift ajtóban. Már köszönni se tudtam neki, hiszen addigra hatott a bódító szer.  Összecsukódtak az ajtók előttem, s akkor úgy éreztem, kifosztottak, egyenesen kisemmiztek. Időbe telt, mire felocsúdtam. Remegő ajkakkal, kiszáradt torokkal, összeszűkült gyomorral kerestem valami elfoglaltságot. Sokszor menekültem keresztrejtvény fejtésbe. Gyakran előfordult, hogy telefonáltam egy közelben levő ismerősömnek, hozzon már egy automatás kávét.

Amikor már ez sem segített, autogén tréninget hallgattam a parkban a telefonomon.

Amiért mindezeket leírtam, annak napi aktualitása is van. Mondhatnám, hogy el sem tudom képzelni, mit éreznek manapság azok az emberek, akiknek a hozzátartozói bekerülnek a kórházba és nem tudják látogatni, nem tudják megölelni őket, nem tudják mi lesz velük. Sajnos nagyon is tudom, gyakran tapasztaltam magam is. Azt is láttam, mennyire szenvednek olykor a családtagjaim, mert ők még annyit sem tartózkodhattak a közelében, mint ahogy az megadatott nekem. Igen, megadatott, mert minden egyes percet, amit vele tölthettem, ajándéknak tekintek.

Pont ezért törekedtem arra, hogy azt tegyem, ami az én dolgom. Erősítsem magamat annyira, hogy amikor rám van szükség, akkor igazán mellette lehessek. Ez a mellette levés néha pillanatokban, percekben, napokban, hetekben volt mérhető.

Mélyen együtt érzek tehát azokkal, akik a biztonsági ajtón túl már nem kísérhetik, nem látogathatják szeretteiket.

Mégis, miután el tudtak válni, és kiakadás nélkül, békességgel a szívükben hagyták, hogy a kórház dolgozói elvégezzék, amit kell, na azt követően kapcsolhat be az, amit én egészséges önzőségnek hívok: kényeztessék magukat egy baráti öleléssel, egy telefonhívással, egy finom, habos kávéval, zenével. Keressék, hogy milyen módon tudnának megnyugodni a hirtelen támadt kifosztottságtól, kisemmizettségtől.

Aki ismeri a temperamentumomat, sejtheti, hogy nekem  egy kiadós sírás is jót tett néha a park egyik távolabbi szegletében. Ennek is örültem. Egy újabb ajándék a sorstól, hogy kimehettem a parkba, hogy  ezt megtehettem.

Ezt a bejegyzést a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet oldalán megjelent bejegyzés olvasása után írtam. Magam is voltam a vendégük, szerencsére csak ambulánsan, rövid időre. Hálás vagyok, hogy gyorsan és szakszerűen elláttak, hogy ma is végzik az ember feletti megterheléssel járó munkájukat.

Hálás vagyok azért is, hogy az engem kísérő hozzátartozóm higgadtan várakozott, s nekem, akkor mint páciensnek nem kellett még őt is nyugtatgatnom.

/Ajánlott link:    https://www.facebook.com/kardio.hu/photos/a.496639687558148/737741250114656  /

Elég volt a tudat, vagy inkább az érzés, hogy mellettem áll. A gyermekeink is érzik ezt, akkor is, ha fizikailag nem tudunk elég közel lenni hozzájuk.

Tudom, hogy az én gyermekem is érezte mindazoknak az embereknek a támogató szeretetét, akiknek nem volt lehetőségük őt látogatni, csak távolból gondolhattak rá. Sokat beszélgettünk erről. Ez a távolból áramló szeretet is megérkezett hozzá, ami mérhetetlenül sokat jelentett neki. Köszönet ezért is Mindnyájatoknak.

Mivel ezen a ponton nehéz folytatni az írást, idézek inkább valakit:

“Kibírhatatlan!” mondjuk – és kibírjuk. – Fodor Ákos

Spórolás kontra befektetés

Krizantém

A piskóta sütés különleges tevékenység. Mindig irigyeltem szüleim, nagyszüleim tortáit azzal a finom puha, szinte olvadó, de mégis tartással rendelkező tésztával.

Többször nekirugaszkodtam már, hogy gyorsan készítek én is valami piskótás sütit. A várt eredmény rendre elmaradt, a minőség meg se közelítette a gyermekkoromban a falubeli lakodalmak során elfogyasztott tortakölteményekét.

Mi lehet a baj? Nem megy nekem ez a piskótasütés? Dehogynem.  Nemrég rájöttem, pontosabban beláttam, hogy a baj abból eredhet, hogy nem követtem pontosan a receptet, sem a sorrend, sem a mennyiségek tekintetében.  Amikor aztán megadtam a módját, külön habbá vertem a fehérjét, utána adagoltam a megadott rendben a többi, előírt hozzávalót, akkor végre sikerült. Megérte a fáradozást, a rá szánt időt, mert meghozta a várva várt eredményt. Nagyon örültem neki. Olyan lett az állaga, az íze, a tapintása, tehát a kül- és a beltartalma egyaránt, ahogy az egy piskótához méltó.

Erről a sorrendiségről, és az összetevők adagolásáról jutott eszembe, hogy a gyermekek mozgás fejlődése esetén is megvannak azok a lépések, amelyeket, ha a kisgyermek sorrendben végig csinál, akkor az jó hatással lehet a későbbi tanulmányi eredményére, viselkedésrére.

Mivel ezt a szakember tőlem frappánsabban megfogalmazza, hiteles forrásból idézek és egyben ajánlom is a kisgyermekes szülőknek a következő témában és a megadott honlapon elmélyedni:

„Ha a szülők ismerik a fejlődés alapvető törvényszerűségeit, akkor figyelni tudnak arra, hogy a gyermek minden fejlődési fázison megfelelő módon áthaladjon, és ne alakuljon ki az idegrendszeri éretlenség. Minél korábban kezdődik a gyermekek játékos fejlesztése, annál sikeresebben előzhetők meg az anyanyelvi, a gondolkodási, a tanulási és a magatartási nehézségek vagy a súlyosabb zavarok.” (Forrás: http://www.gyermekmozgasfejlesztes.hu/)

Hogy jön ez ide Mindenszentek napján, Halottak napja előtt?

Mi köze ennek Bogihoz?

Nos az, hogy a fizikai szinten megjelenő rendtől eljutottam a lelki dolgainkhoz.

Messziről indulok.

Gyermekkoromban, édesapám temetésén feketében voltam, annak rendje módja szerint. Azt követően csak egy fekete szalagot hordtam a szetteremen (nem a kutyuson ::) , hanem elöl gombos kardigánomon, vidékünkön használt régies szóval), vagy a kabátomon. Szó szerint utáltam. Hátrányos megkülönböztetésnek éreztem. Bélyegnek.   10 éves létemre nem is volt ezekben az érzésekben semmi különös. Méltatlanul néztem még azt is, hogy sok felnőtt közeli rokon hetekig, hónapokig feketében jár. Minek ez a külsőség, úgyis minden belül zajlik.

40 év kellett ahhoz, hogy megértsem a kultúránkban a fekete ruhának, mint a gyász kifejezésére hordott viseletnek a jelentőségét. Tekintsünk el most azoktól a személyektől, és tartsuk tiszteletben azokat, akiknek arcvonásaik, vagy alkatuk, vagy bármi egyéb miatt jól áll a fekete szín és hétköznap is szívesen hordják.

Bogi temetése után egy darabig, talán csak napokig jártam feketében. Aztán már csak fekete pólót hordtam, valami színes pulóverrel, vagy inggel. Később azt se. Rövid idő alatt megszabadultam a fekete ruhától. Megint csak bélyegnek éreztem. Le vele! Én rám ne nézzen „úgy” senki. Egy-két ilyen pólót el is ajándékoztam. Meghagytam párat, hátha újabb temetésre kéne mennem.

Eljött 2020. október 30. napja, amikor fekete pólót vettem, fehér pulóverrel. Aztán beköszöntött október 31. napja is, ekkor talpig feketébe öltöztem. Igényeltem ezt a színt. Így jártam, jártuk végig a hozzátartozók és rokonok, ismerősök sírhelyét és róttuk le a kegyeletet.

Mostanra, ennyi idő elteltével értettem meg igazán, hogy a gyász egyes szakaszaival sem lehet spórolni. Én már az elsőn spórolni akartam, amit rosszul tettem. Akkor nem számítottam arra, hogy később, milyen erővel tud feltörni a belül lappangó érzés, az, hogy „ne kérdezz, ne mondj semmit, nyugalomra van szükségem”. Röviden, hogy „átalakítás miatt zárva tartok”.  Azzal sem számoltam, hogy a lappangó és gejzírként feltörő érzéseket mekkora erőfeszítésbe telik a helyükre tenni.

Azt mondom hát, az előbbi tapasztalat birtokában, hogy ne spóroljunk a lelki dolgainkkal, tegyünk meg érte minden tőlünk telhetőt, a szükséges rendben, hiszen ez lehet az egyik legnagyobb befektetésünk a jövőbe.

Viselet

maszk

Azóta, több mint egy hónap elteltével sem jártam a temetőn, vagy ha igen, akkor az nem hagyott mély nyomot bennem, nem is emlékszem.

Tegnap este, félálomban cikáztak át a gondolatok az elmémen ezzel a bloggal kapcsolatban: a folytatást mérlegeltem. Van-e még mit mondanom? Akarom-e mondani? Kinek? Minek?

Arra jutottam, hogy a belül tolongó mondatok nagyon óhajtják a friss levegőt. Mivel a szellemet a palackból már rég kiengedtem, csak olykor nagy erőkkel visszaszuszakoltam oda, most mégiscsak megnyitom a szelepet, híven önmagamhoz.

A kendőket, sálakat pakolásztam a nappaliban az egyik szekrényben. Amikor becsuktam az ajtaját, Bogi az oda rögzített képről mosolygósan tekintett rám. Picit megálltam, néztük egymást. Barna, göndör fürtök keretezték az arcát – akkoriban ilyen volt a saját haja. Egy felnőtt bölcsessége áradt a tekintetéből, senki meg nem mondaná, hogy még csak 13 éves volt.

Fedetlen orral és szájjal állt egy platánfa előtt a Ligetben.  A maszkot a kezében tartotta a fényképezés idejére, különben mindenhol viselnie kellett, mivel az immunrendszere nem állt készen a környezetből érkező újabb terhek fogadására.

Lehetetlenség nem párhuzamot vonnom a mostani vírusos időszakkal. Úton útfélen a helyes maszk viseletet és kézmosást jelző ábrákkal találkozom. Maszkokkal van tele a táskám, az autó.

Bogit, a kezelések megkezdése után hamar rábíztam a Jóistenre, a többit, a tőlem telhetőt igyekeztem megtenni.

Eleinte a villamoson orrot és szájat eltakaró kendőt viseltem.

Az első nem hagyományos karácsony előtt a templomban maszkban ültem. Néha körbe kémleltem, mennyire vagyok feltűnő jelenség? – Semennyire – hamar megnyugodtam.

A steril boxban órákon keresztül hordtam a maszkot, a steril köpenyt, kesztyűt, hajhálót. Ez volt a rend, ehhez tartottam magam, ami a lelke mindennek. Annyira hozzászokott az arcom, hogy zsibbadni kezdett, amikor levettem. Később ez is elmúlt, már észre sem vettem, mikor van az arcomon, mikor nincs – ahogy a szemüvegek esetében is lenni szokott. Sok édesanya, édesapa most, ezekben a pillanatokban is ezt teszi, ha gyógyulóban levő gyermekét szeretné látni.

Betartja a rendet, vagy a távolságot. Apropó távolság. Mindössze másfél méter, három lépés. Elviselhető. Ha nem lenne az, akkor azoknak az anyáknak, akiknek korábban, vagy mostanában csak korlátozott mértékben lehetett érintkezni a kezelés alatt álló gyermekével, szépen, sorban megszakadna a szíve. Márpedig, legtöbbször nem szakad meg. Túléljük, még ha közel is kerülünk a végzetünkhöz. Nemhogy a másfél méter, vagy az üvegablak nem számít, a fényév távolság sem. Ezek a földi dolgok nem verhetnek éket a szerető szívek közé, ne dőljünk be, akármennyire ez a látszat!

Összegezve, mindig arra törekedtem, hogy ha a betegség fő forrásától nem is tudom megóvni Bogit, akkor legalább olyasmit – például máskor ártalmatlannak tűnő kórokozót –  ne adjak át neki, ami ront az állapotán. Viseltem a maszkot, meg a sorsomat. Beilleszkedtem a kórház(ak) rendjébe, mert úgy véltem, ez kitelik tőlem. Igyekeztem együttműködni, mivel abban hittem, hogy a gyógyítás csapatmunka. Rengeteget köszönhetek ennek a csapatmunkának, nővéreknek, orvosoknak, kórházi személyzetnek. Jól esik látni egy-egy róluk megjelenő fotót a közösségi oldalon. Ilyenkor hála tölti be a szívemet. Ők is megtették, ami tőlük tellett, Bogit pedig, most már örökké tenyerén hordozza az Isten.

 

Mókuskerék

A születésnapja is elmúlt, nagyon hirtelen, anélkül, hogy virágot vittem volna a sírjára. Nem azért nem vittem, mert ezt az alkalmat is elfelejtettem, mint a névnapját.

Általában a kertünkből szedünk virágot, azzal tesszük színesebbé a kopár dombot. Ez alkalommal azonban szerettem volna a virágostól vásárolni valamit. Mire augusztus 19-én odaértünk, már bezártak az árusok. Furcsán éreztem magam, ahogy ott álltam a fejfával szemben. Ez az érzés nem annyira abból eredt, hogy üres kézzel mentem, sokkal inkább abból, hogy mennyire kutyafuttában intéztem a dolgot. Mégiscsak 19 éves lett volna.

Mennyi-mennyi dalban megírták már tehetségeink, hogy futunk át az életen, meg hogy kezdjetek el élni. Úgy látszik, mindhiába.

Ma több ember köszönt el tőlem. Nem végleg, hanem csak azért, mert egy fejezet véget ért az életükben. Én meg ismét csak odarohantam hozzájuk, aztán nagyon gyorsan el is rohantam, anélkül, hogy felfogtam volna a pillanat teljességét.

Csak estefele kezdtem el ezen töprengeni. Vajon mi mindent mondhattam volna még? Hogyan fejezhettem volna ki, hogy megtiszteltetés számomra az, hogy időt szántak az elköszönésre? Hogyan mondhattam volna el a jókívánságaimat a jövőjüket illetően?

Nos, nem vesztegettem ilyesmire az időt. Pedig ezt is de szépen kifejtette már Antoine de Saint-Exupery A kis hercegben.

Itt van ez a járvány. Ez is csak úgy átsuhant rajtunk. Aztán jött az enyhülés és sokszor latolgattuk, hogy vajon meddig lehet majd piknikező családokat látni a parkokban.  Már-már idillinek tűnt. Már -már azt lehetett hinni, tanultunk valamit a helyzetből. Úgy hírlik, pótvizsgára lesz szükségünk.

A nyár amilyen sebesen jött, olyan gyorsan vége is lett. Saját magamon azt tapasztalom, hogy rendszeresen időzavarba kerülök, hogy soha nem érek a dolgaim végére. Talán azért is, mert mindent én akarok elintézni. Mindeközben észre sem veszem az igazán fontos pillanatokat. A maiakat is majdnem elszalasztottam.

Amikor kicsik voltak a gyerekek, mindig arra készültem, hogy ha majd nagyok lesznek, ha majd megnőnek…

Értékes percek vesztek így el…

Viszlát július!

sárga rózsa

Már-már azt hittem, hogy elapadtak a szavaim, hogy nincs is több mondanivalóm, hogy lassan magam mögött hagyom a Jég hátán blogot. Tegnap mégis megszólalt az a bizonyos belső hang.

Este felé arra készültem, hogy kimegyek a temetőre, mivel már hetek óta nem jártam ott.

  • Miért nem holnap megyünk?
  • Mert már rég nem voltam.
  • De holnap lesz Bogi névnapja.
  • Nem negyedikén? Valahogy mindig negyedike jár a fejemben.
  • Augusztus 1.
  • Teljesem elfelejtettem. Jó, akkor holnap.

Pénteken, az előbbi beszélgetést megelőzően valaki feltette nekem a kérdést, hogy milyen érzés az, hogy halványodnak az emlékek? Hogy nem minden fűszálról, színről, illatról, helyről, emberről Bogi jut eszembe? Kisebb hallgatás után azt válaszoltam, hogy jó.

Nézzük csak mit jelent az, hogy a felejtés jó.

A kezdetek kezdetén, azaz a tragikus évek végén a mindennapokat az emlékek töltötték ki, mégpedig a közelmúlt nehéz történései. Talán a szomszédok hallhatták reggelente az ebből adódó, eget rengető megnyilvánulásaimat a kertben.  Jó szomszédok. Elnézőek.

Elmúltak ezek az állapotok. Talán az idő…

Tehát arra a kérdésre, hogy milyen érzés a felejtés, azt válaszolom, hogy jó.  Lelkiismeret furdalás nélkül. Miért? Mert ezzel nem Bogit felejtem el, hanem az ólomként rám nehezedő súlyokat tudom letenni a vállaimról, amelyek alatt olykor csak vánszorogtam.  Mert így Bogira abban az állapotában emlékezhetek, amikor felhőtlen lehetett az öröme.

Azokkal a külső jegyeivel tudom őt felidézni, amelyeket a betegsége felfedezése előtt viselt:

szőke, egyenes haj, bársonyos bőr, angyali arc.

Jól esik ebben a formájában megeleveníteni őt. Jól esik ilyen módon közel lenni hozzá. Jól esik, mert így van igazán velem. Örökké.

Isten hozott augusztus!

„Nagy öröme vagy ma

Lángoló szívünknek

S neved áldott napja

Új diadalünnep.”

Juhász Gyula

Jóság jószág

Kutyuli

A bejárati ajtót takarítom. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy Lili kutyánk kiválóan megtanulta kezelni a kilincset. Két lábra áll, és már bent is van. Ettől az igénybevételtől újból és újból bevonat keletkezik a kilincs körül.

A másik, szintén nem elhanyagolható ok, hogy a hosszú önmegtartóztatás után remélem, az édesanyám végre újra átlépheti a küszöbünket, és azt szeretném, ha tisztaság fogadná.

Centiméterről centiméterre haladok, majd pedig nagyívű mozdulatokkal áttörlöm az egészet. Ugyanígy csináltuk a gyerekekkel, ha már unalmassá vált a kifestő füzet. Mindig bevontam őket a takarításba, kicsit arra is számítva, hogy a keresztezett mozgások az idegrendszerük fejlődésének is jót tehetnek.

Gyanítom, hogy az én idegrendszeremnek is használ most ez a fizikai aktivitás. Belül könnyű dolgom van, hiszen Lilike a résnyire nyitva hagyott ajtón nem tud kimenni. Abból az irányból nem ugrálja össze. Még nem jött rá magától hogyan jusson ki a szűk nyíláson, talán nekünk kell őt megtanítani erre. Csak egy éves múlt.

Az igazán nagy munka kívül vár. Fentről lefelé kezdem. Az ablak felett egy dísz lóg. Óvatosan arrébb húzom, féltem, nehogy leperegjenek róla a gondosan ráragasztott száraz virágok. Még Bogi készítette valamikor, talán 2014 telén, vagy 2015 tavaszán. Már nem is emlékszem.

Kérdem magamtól, hogy meddig lógjon itt? Nos, pontosan addig, amíg magától le, vagy szét nem esik. A lakásunk egyáltalán nem hasonlít múzeumra, így hát jó helye van itt ennek a kis dísznek, még akkor is, ha már kifakult az évek alatt.

Egy pillanatra az jut eszembe, hogy milyen jó lenne, ha Bogi küldene egy angyalt mellém. Már az is jól esne, ha azt hihetném, módjában áll.

Ugyanebben a pillanatban Lilike mellém telepedik. Őriz engem. Lehet, hogy…?

Lehet. Mindenkire rábízom, hite szerint döntse el, hogy lehetséges-e ez.

Lilikét nem szokta érdekelni, ha éppen be vagyok szűkülve, vagy olyan állapotban vagyok, amiről azt hiszem, ettől nincs lejjebb.

Őriz. Követ mindenhova. Közeledik. Mellém bújik. Addig meddig tolakszik, hogy már nem is bírom tovább. Közelebb engedem, egészen. Hangos nevetésben török ki, miközben a nevét szólongatom.

Hallgatom magam ahogy nevetek. Ez nem az a hang mint amit egy vicc hallatán szokás kiadni. Inkább kacagás, amolyan gyermeki, önfeledt, szívből jövő.

Lélektől való.

Sohasem sejtettem, hogy egy ilyen kis jószág ilyen angyali tettre képes, s azt sem hittem volna, hogy én meg képes leszek ennyire közel engedni magamhoz egy kutyust. Egy csoda lényt.

Reviczky Gyula: Pünkösd

(részlet)

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’

Ma is minden bánkodó szivének,

Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:

Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,

Világositsd hittel föl az elmét.

Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,

Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,

Tanits meg uj nyelvre, uj imára.

Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,

Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Sorban

bloghoz_orgona

Ma reggel úgy véltem, hogy én nem állok be a „boldog anyák napját kívánók” táborába.

Én ugyan nem. Nem bizony.

Ez a gondolat nagyjából egy negyed percig húzódott végig az elmémen , s utána mégis sorra vettem a jó kívánsággal ellátott képeket, zenéket a közösségi oldalon: BOLDOG ANYÁK NAPJÁT!

Egyre csak nőtt bennem a feszültség, hogy ezek szerint nekem ma boldognak kellene lennem, hiszen anya vagyok. Aztán meg eluralkodott rajtam a mélységes szomorúság, mivel anyaként éltem át a legnagyobb veszteséget.

Sorba elém kerültek a szülések, születések pillanatai.

Első alkalommal lassú, megfontolt születés,

másodszor gyors, villámhoz hasonló születés,

harmadszor megint lassú, megfontolt születés.

Az első ölelések, amikor a karjaimban tarthattam Őket.

Egy egész fényképalbum tárult elém. 1998., 2001., 2003.

Megtaláltam az ovis, általános iskolás rajzokat is a fejtetőm egyik zugában. Csupa szív, csupa derű, csupa mélyről jövő szeretet.

Az anyai létemhez társuló veszteség érzést újból és újból József Attila soraival jellemzem:

Kicsit kifordítva érzem ilyenkor:

„Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni.”

Kavarognak bennem a gondolatok. Zakatol a szívem, ami egy pillanatra mintha meg is akarna szakadni.  A torkomban gombóc. Ekkor a jótékony manók elkezdenek dolgozni és bekapcsolják az agyamban levő relét. Ez egy olyan szerkezet, amin van egy időkapcsoló. Az időkapcsoló akkor lép működésbe, amikor felismerem, hogy mit is érzek éppen: szomorú vagyok, mérges, kiábrándult, vagy inkább üresség van bennem. Amikor már kezdene elhatalmasodni rajtam a rossz hangulat, vagy eljutok arra a pontra, hogy ebbe én most beleroskadok, egyszer csak hopp: a relé átkapcsol egy másik működési módra.

Átlényegülök.

Jó érzéssel tölt el, hogy anya lehetek. Rajongásig szeretek. Meglágyul a szívem. Kitágul a tüdőm. Van kiért.

S beállok abba sorba. Be én!

A Boldog anyák sorát választom. Megemelem a jobb, majd a bal lábamat, s odalépek a számomra legmegfelelőbb helyre, ahol igazán én vagyok.