Csakis A verzió létezett számunkra.

Csakis arra készültünk, hogy a transzplantáció sikeresnek bizonyul és hosszú távú megoldást jelent. Bizonyára lehetett B terv, legalábbis orvosi protokoll fomájában arra az esetre, ha a transzplantáció azonnal kudarcot vallott volna, ezt az eshetőséget azonban a szakemberekre bíztuk.

Egyszer csak szóltak, hogy néhány nap múlva Bogi hazajöhet. Megszűnt a teljes elszigeteltség, mai divatos szóval élve vége lett a karanténnak.   Kinyílt a box ajtaja, így a 6 négyzetméteres  helyiség  része lett a külvilágnak.

Nem írtam fel magamnak ezt a dátumot, de a közösségi oldal ma reggel emlékeztetett: 46 nap után Szezám kitárult.

Emlékszem, hogy repültem haza és szereztem be hazafelé a még hiányzó eszközöket: forrázható edényeket evőeszközöket, poharakat.  Külön felmosó vödröt Bogi frissen elkészült szobájához.
Rengeteg segítséget kaptunk a félsteril környezet kialakításához.

El sem tudom képzelni, hogy Bogi mit érezhetett, amikor több,  mint hat hét után leszerelték róla az infúziót és akkortól másfél métertől nagyobb távolságra is elmozdulhatott a kórházi ágytól.

Egyrészt megkönnyebbültünk, amikor hazajött, másrészt úrrá lett rajtunk – főleg rajtam – az aggódás, hogy vajon hogyan sikerül biztosítani a gyógyulásához megfelelő körülményeket itthon.  Igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni.

Kisebb, nagyobb sétákra is eljutottunk. Még Normafára is kirándultunk egyet. Boginak mindenhol maszkot és kesztyűt kellett viselnie, valahányszor elmentünk itthonról, hosszú hónapokon át.

Az elején azt írtam: siker.
Most mégsem tudom pontosan, mit jelent ez a szó. Mitől válik valami sikeressé? Mi a fokmérője? Szükséges-e egyáltalán életünk bizonyos területeit a siker alapján minősíteni?

Bogi betegségének a súlyosságát tekintve, talán a kezeléseket követően ajándékba kapott 11 hónap is jelenthet sikert.

Mindig készültem, hogy megköszönjem annak az embernek az önfeláldozó segítségét, aki a csontvelőjét felajánlotta, de csak halogattam, azután még már nehezemre esett megfogalmazni, mit is érzek.

Kétféle dolog munkál bennem: egyrészt hálás vagyok, hogy Bogi mellett lehettem a nehéz időkben, másrészt időről időre rettenetesen hiányzik a hangja és az érintése. Ez utóbbiak inkább csak pillanatnyi beszűrődések a mindennapokba.  Vannak dolgok, amelyek már nem váltanak ki ilyen bevillanást. Ilyen a maszk.
Mások pedig, mint például a fertőtlenítő spray szaga még igencsak megdolgoztatják az idegrendszeremet.

Ez efféle nehéz időszakok miatt már nem teszek magamnak szemrehányást, nem próbálom – magamnak hazudva – a tökéletesség látszatát fenntartani, s úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Néha bizony utánam kúsznak a régi történések, hét év ide, vagy oda.
Ezt nem úszom meg. Egy idő után azonban átkapcsolódik az a bizonyos relé az agyamban és elkezkezdek kivonni valamiféle esszenciát az átélt eseményekből. Például azt, hogy az  immunsejtek számának a kezelések során megfigyelt változását érdemes lenne grafikonon ábrázolni, majd pedig azt kottára átírva megszólaltatni valamilyen hangszeren, vagy egy dal formájában.

Fuvolán esetleg, hiszen Bogi is megtanult már valamennyire játszani rajta.

Babits Mihály: A második ének (1928)

Ez az írás most rendkívül nehezen született meg, annak ellenére, hogy nem kevés gondolatrohamom támadt az elmúlt pár hétben. Rengeteg manapság a gyászjelentés, több ismerőst ért óriási veszteség. Mit is mondhatnék?

Jómagam már egy hatéves időszakra tekintek vissza és azt elemezgetem magamban, hogy hogyan változott bennem a gyász megélése, illetve hogyan változtam én. Az a bizonyos földre rogyó zokogós periódus rég elmúlt. A hét elején látogattuk meg édesanyámmal édesapám sírját. Ezt az utat a hét legcudarabb időjárásával tarkított napjára sikerült szerveznünk, de valami nagyon hajtott bennünket, annyira, hogy a régi „Delta” című műsor felvezető dalában éreztem magam . (Megtekintésre ajánlom a Delta Főcímet:  https://youtu.be/jtlNdIA5SZA

Ha már elindultunk, hát menjünk tovább.

Édesapám névnapja április 12-re esik, az erről való megemlékezés szolgált indokul arra, hogy a nagy utazásra vállalkozzunk. Aznap éppen ráértem, és jeleztem, hogy a névnapot közvetlenül megelőző hétvégén már nem indulnék közel 200 km-es útra, valahogy úgy éreztem, itthon szeretnék lenni, hogy ha úgy támad kedvem, akkor elvonulhassak, vagy nézhessem, ahogy nő a fű – így gyászolok mostanában, amelyben Lilike, a kutyusunk is segítségemre van.

Azt követően, hogy a viharos széllel érkező hóesés alábbhagyott, sikerült elhelyezni a fagyhalálra ítélt krizantémokat a temetőn. Szépen kisütött, vagy inkább világított a nap, és ahogy a sírok között sétáltam és nézegettem az ismerős feliratokat, úgy éreztem, hogy még mindig nem fogtam fel a csillagoknak azt a furcsa együtt állását, hogy Bogi pont az édesapám névnapján szenderült jobb létre.  Elérzékenyültem.

A mögöttem álló években nagyon sok mindent próbáltam megérteni. Többek között azt is jó lett volna megfejtenem, hogy történhetett, hogy a nevezetes hétvégén pont nem én voltam a soros a kórházban? Hogy-hogy csak telefonon tudtam két szót váltani Bogival, mielőtt mély altatásba helyezték? – Bár, ami igaz, az igaz, akkor még nem lehetett tudni, hogy az utolsó szavai a telefonban elhangzottak lesznek:: Anya, anya.

Meg akartam fejteni, hogy egy másfél éves, csaknem mindennapos együttlét után miért hozta úgy a sors, hogy úgy tűnt, lemaradtam valamiről? Tudni akartam.  Már-már kezdtem azt gondolni magam is, hogy minden azon múlik, mi van nyaktól felfelé. Néha még a külvilág felől érkező impulzusok is azt erősítették, hogy fejben dől el minden. Addig-meddig akartam „eget ostromló akarattal” megoldani és megérteni mindent, hogy bizony pont a fejemben kuszálódtak össze a huzalok, ezért hiába akart volna eldőlni a további sorsom a koponyám belsejében, a fejem elpártolt mellőlem.

Ugyanakkor, annak ellenére, hogy fejben már sokszor cselekedtem ellene, a központi részem még soha nem hagyott cserben. Ha szimbolikusan is, de talán mégis akad ez-az, ami a  szívben dől el.  Gondoljunk csak azokra, akik felébrednek kómából, vagy egy szívműtétet követően. Csodás anyanyelvünk is ezt erősíti az olyan kifejezésekkel, mint „szívügynek tekintem”, „szívből jövő kezdeményezés”, „szívet melengető tett”, „szívhez szóló üzenet”, stb.

Tehát, kedves barátom, ha azt kérdeznéd, hogy vagyok a gyász tekintetében, akkor én azt mondanám el, hogy mivel van most a szívem telve. Szomorú vagyok, kissé békétlen, némiképp haragos. Másfelől pedig hálás vagyok azért, amim van és azokért, akik velem vannak. Meg se próbálom ésszel felfogni a történteket, így könnyebbnek is érzem magam, eképpen:

„Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenõ,

lehellete a lobbant keszkenõ.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsu, koronás,

de áttetszõ, mint minden látomás”

József Attila

Fotó: “Örök panoráma”, saját felvétel

– terápiás írás, terápiás sírás, terápia és a többi – covidon innen és túl

Megrendelésre még sohasem írtam. Most sem az volt a kifejezett kérés, hogy hozzak össze egy új bejegyzést, hanem hogy töltsem fel újra valamelyiket az elmúlt pár hónapból, hátha valakinek reményt adhat COVID idején.

Elkezdtem áttekinteni, hogy melyik epizód lehet az, amelyiket szívesen közzé tenném ismét. Rá is akadtam valamire, ami kissé eltér a többi bejegyzéstől, ráadásul nem a könnyen emészthető fajtából való. Előfordulhat, hogy nem ez volt a legszimpatikusabb írásom, de sebaj, engedtem már kicsit a megfelelési kényszeremből.

Ide másolom azokat a rímekbe foglalt szavaimat, amelyeket még volt erőm leírni, amikor tavaly novemberben a COVID két vállra fektetett, s arra kényszerített, hogy egyik napról a másikra kivonjam magam a közéletből. (Talán most érthetőbbé válnak a sorok, meg aztán némi kiegészítésre is szorulnak.)

Agónia

Zilált kis életébe befészkel a szunnyadó idő.

Teng leng a múlt, a jelen, s a kiszámíthatatlan jövő.

Sötétlő selyem köntösbe burkolózik november.

Kínok halmaitól, s hamvaitól búcsúzik az ember.

Szederjes bőrén áthatol a dermesztő hideg,

s ellenállásban pattan el sok, megfeszített ideg.

Kimerülve, kisemmizve, elnyúlva remeg

gyermeteg; elernyed, s fájdalma bent reked.

Viharos lökésekben öntözi hideg verejték,

csontig hatoló fájdalom emészti egész testét.

Menni, menni! – zihálja Keserűség

Maradni, maradni – dúdolja Reménység

Három hétig tartott a „szent vízszintes”, melynek során a legkülönfélébb tünetek jöttek elő egyik percről a másikra.

Hogy sajnáltam-e magamat a kínok közepette? Töredelmesen bevallom: igen. Újból és újból feltettem a kérdést: miért pont én vagyok ennyire rosszul? Miért pont én vagyok az, aki egy pohár vízért alig tud kimenni, aki ápolásra szorul. Mindig én ápoltam másokat, így rettenetesen bosszantott ez a felállás.

Esetemben a válasz csakhamar megérkezett, az ismerős dal formájában:

„Ha nem hiszed el, hogy az élet,

Tényleg örökké tart,

Hiába úszol belefulladsz,

Pedig ott van a másik part!”

A COVID-os élményem a hit próbája volt, mérlegelésre kényszerített és komoly döntés elé állított, miközben két lehetőséget kínált: belefulladok az addigi életvezetésembe, vagy – ha az úszás nem is tartozik az erősségeim közé – beülök egy csónakba és kezembe veszem az evezőket.

Történt aztán,  22 napnyi agóniát követően, hogy úgy határoztam, karrierváltásba kezdek.

Mire számítok a továbbiakban? Arra, hogy  egyszerre gyönyörködhetek a kilátásban és válhatok egyre edzettebbé.

Pénteki beszélgetőtársam, aki történetesen pszichológus, kérdezte tőlem, hogy mire vagyok a legbüszkébb? Arra, hogy volt erőm megtenni az első lépést, azaz megragadni az evezőket  – válaszoltam.

S hogy mi köze mindennek Bogihoz? Régen azt az illúziót tápláltam, amikor egy kopasz kamaszt ábrázoló képet láttam egy ADÓ 1%-os hirdetésen, hogy velünk ez nem történhet meg, mert ezt nem tudnám elviselni, túlélni. Megtörtént, el tudtam viselni és túl is éltem.  A COVID-ról is azt hittem, hogy engem majd elkerül. Nem került el, s mégis, el tudtam viselni és túl is éltem.

Miben hiszek? Abban, hogy „az élet tényleg örökké tart”.

Miben reménykedek? Abban, hogy egyre könnyebben megértem a különféle élethelyzeteim által közvetített üzeneteket, s a helyett, hogy a külső körülményeket hibáztatnám, képes leszek tanulságokat levonni, és azokat az élet(em) szolgálatába állítani.

Mi lenne a legnagyobb? Az, ha újra úgy tudnék szeretni, mint egy kisgyerek: őszintén, önzetlenül és áradóan, mert:

„Most megmarad a hit, remény, szeretet,

Ez a három, ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”

(Kép: Kövesdi Boglárka, 2015.  papír, vízfesték. Minden jog fenntartva.)

Még a boldog békeidőkben elolvastam a Viskó c. könyvet. Mélyen megérintett, és alaposan megrendített. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan lehet felfogni és átvészelni egy gyermek elvesztését. Amikor a végére értem, még jó darabig némán ültem, az összecsukott könyv majdhogynem kiesett a kezemből. Időre volt szükségem, mire visszazökkentem a valóságba. Körülöttem ott ugráltak a gyermekeim, mindhárman.

A könyv aztán sokáig ott hevert valamelyik polcon.

Miután a katasztrófát okozó szökőár végigszaladt a családunkon, majd elcsendesedett, kínálgattam a többieknek is, olvassák el, hátha segít az élmény feldolgozásban. Nem akadt rá vevő.

Kicsivel később, amikor a férjem egy rövidebb kórházi tartózkodása után hazajött, kérdeztem, mivel töltötte az idejét.  Ekkor elújságolta, hogy az egyik ápoló kezébe nyomott egy könyvet, amit szívből ajánlott neki olvasásra. Szoktuk mondani, hogy az álruhás angyalok köztünk járnak. Ez igaz is lehet, mivel a könyv A Viskó volt.

Bár a feldolgozás hosszú folyamat, jó, ha van valami szimbólum, kép, tárgy, ami a közös nyelvet jelentheti tragédiával való megküzdés során. Ez azt jelenti, hogy szükségtelen a konkrét eseményeket felidézni, azok – főként az elején – még igen fájóak. Elegendő, ha vannak dolgok, amik áttételesen, kíméletesen foglalják arany keretbe az emlékeket. Ilyen a Viskó. Egy közös nyelv.

Történt azután, jóval később, hogy az egyik kolléganőm filmvetítésre invitált: egy meglepetés filmre.  Elcsendesedett a szoba, ahol a baráti társaság összegyűlt. Elindult a film. A lábam a földbe gyökerezett, a pulzusom körülbelül az AC/DC Thunderstruck (mennydörgés, villám) című dalának a ritmusára táncolt. Úgy emlékszem, meg is szorítottam a kolléganőm kezét. Az ismerős gombóc is ott dagadt a torkomban. Végig néztem. Kevés az olyan film adaptáció, amelyik annyira jól felidézi a könyvet, mint A Viskó.  S megint egy angyal, aki mellettem volt.

Újabb évek teltek el. Ritkaság számba megy, hogy leülök tévét nézni, mivel túl soknak tartom a reklámokat, vagy egyszerűen túl későre jár ahhoz, hogy végig nézzek egy teljes műsort. Nemrég mégis kényelembe helyeztem magam a kanapén és nyomkodtam a távirányítót. Végre találtam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet. A Viskó volt az. Gondoltam, próbára teszem magam, egyedül voltam itthon, lássuk, mit tudok elviselni, nézzük meg, hol tartok most.

Végig néztem megint. Azt kell, hogy mondjam: öt év távlatában már nem jelentett annyira megrázó élményt, mint eleinte. Úgy látszik, lassacskán elkészültek az emlékek arany keretei, szépen a helyükre kerülnek apránként, egy-egy megfelelő polcra.

Ideje továbblépni, előre nézni, várni, hogy újra megszületik a fény. Hamarosan itt a téli napforduló. Már csak kettőt kell aludni és azután „minden nap egy jóakaratnyit” (Vass Albert) hosszabbodnak a nappalok. Ebben az évben a Jupiter és a Szaturnusz együtt állása is különleges jelenségként köszönt ránk. Rajta, figyeljünk hát az égi világosságra mostantól!