„Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret” (József Attila)

…mert ezt a bejegyzést teljesen személyes hangvételűre terveztem. Az új évet tegnap is, és ma is azzal kezdtem, hogy reggel kivonultam a kertbe egy meleg tejeskávéval a kezemben. Régi szokásom ez, s ha olykor kihagyom, akkor nehezebben indul a nap. Ma reggel -5 fok volt, tiszta idő, sikerült a napfelkeltét is megörökítenem. A reggeli szertartáshoz hozzá tartozik Lizi kutya, aki, bár reszket a hidegben, mindig odaadóan üdvözöl, addig bújik, dörgölőzik, amíg meg nem simogatom. Aztán jön egy pár perces reggeli torna, majd a maradék kávé. Így megy ez évek óta. Ezt a néhány percet igyekszem eltölteni magammal akkor is, ha a körülmények nem ideálisak.

Az óévben több hónapon keresztül laktam az egyik klinikán, mint segítő családtag. Azon gondolkodtam, hogy mi tartott fenn akkor a víz tetején. Többek között ez a reggeli gyakorlat. Az automatás kávét sokan szidták, nekem mégis az volt a legfinomabb ital a világon. Kivonultam vele a kertbe, figyeltem, ahogy virágba borul az aranyvessző és napról napra egyre zöldebb lesz. Kutya pajtás nem volt ott, de az ég madarai társaságot szolgáltattak. A kertben eltöltött idő alatt „összerendeztem” magam, így tudtam aztán jelen lenni a nap további történéseiben. Mert akármilyenek is a körülmények, fontos, hogy igyekezzünk rendet tartani magunkban, magunk körül.

Az új évben azt kívánom, hogy mindenki találjon a nap folyamán legalább 10 percet, amelyet teljesen magára SZENTELhet, s így tudjon rendet teremteni kívül, belül. Boldog békeidőt mindenkinek!

Ma reggel januárra halasztottunk egy találkozót, mert kedves barátnőm, teljesen érthető módon, – szoros időbeosztása miatt – a mai napot a karácsonyi előkészületekre szeretné szánni, mert még sehol sem tart. Fel is ötlött bennem, hogy én sem tartok sehol. Még karácsonyi hangulatom sincsen, nem hogy ajándék ötletem.
Egyelőre a Mikulás csomagok maradékát pakolgatom, szortírozom, s eszembe jutott valami, mondtam is rögtön hangosan:
– Régen, gyerekkoromban Mi még a csoki mikulást is felfűztük a karácsonyfára.
Érkezik hamar a válasz:
– Anya, Mi is!
Tényleg, mi is. Eltűnődöm a „Mi” szócskán, sorra veszem, ki is az a „Mi”. Most már emlékszem. Emlékszem, ahogy a gyerekekkel fűzögetjük a cukrokat és a csokikat, apjuk rakosgatja a fára. Mert mi ezt EGYÜTT csináltuk. Bizonyára, az elmúlt két év rendkívüli karácsonya feledtette velem ezt a szép emléket. Jó, hogy mindig van valaki, aki emlékeztet a kedves percekre. Aztán még tanácsot is kapok, hogy elmehetnék adventi vásárba egy másik kedves embertársammal, az segítene rajtam. Találtam is azonnal két adódó alkalmat. Majd lezárom magamban a gondolatmenetet, hogy ha kívánhatok valamit karácsonyra – már pedig kívánhatok – azt szeretném, hogy a rendkívüli karácsonyok után most legyen egy átlagos, csendes, eseménytelen, békés karácsonyom, amikor a maximális stresszt legfeljebb az jelenti, hogy elég lesz-e a töltött káposzta 3 napra. (Fotó: 2013. Karácsonya)

 

 

 

 

 

 

A klinika ablakából

Telefonon szólt valaki, hogy Újpesten szivárványt lát. Először azt gondoltam, de jó neki, itt a házak sűrűjében úgyse látszik. Azért erőt vettem magamon, s miután eléggé felfelé néztem, én is gyönyörködhettem benne.