Ma egy újszülött fotóját fedeztem fel a közösségi oldalon. Mindig felemelő érzés, ha ilyet látok. Ez a mostani alkalom azonban különleges is. Felemelt abból az állapotból, ami Bogi évfordulójához közeledve kifordította a világomat a négy sarkából.
Tíz év elteltével azt gondoltam, hogy majd most valóban hős leszek, s rezzenéstelen arccal átlépem a napokat. Nem ez történt. Az eszem tudja, hogy el kéne mindent engedni, felfogom, hogy túl kelkene lépni, és a többi ésszerű mondást is ismerem. Ez azonban nem megy pusztán akaratból. A szív diktál. A szív nem hazudik, s nehezen felejt.
Időt kértem magamnak a hétköznapi teendőim közül. Időt kaptam is és adtam is magamnak. Megpihentem. Ne gondoljátok, hogy a pihenésem arról szólt, hogy a fájdalomtól összeroskadva, összekuporodva sajnáltam magam. Nem. Pusztán az történt, hogy tettem magamnak egy őszinte vallomást: bár a folyamatos, a rendszeresen visszatérő fájdalom már elmúlt, mégis, néha feltör belülről valami, ami kifejezhetetlen, mérhetetlen és felfoghatatlan, amit, miután rápillantottam, jól esik egy lágy sóhajtással a szellőkre bízni. Elengedni, hogy aztán a nyugalom, a béke betölthesse a helyét. Ez egyszercsak hirtelen, átmenet nélkül megtörténik, akarva, akaratlanul. Pont olyan pillanat ez, mint a kikelet számomra legkedvesebb momentuma, amikor a szőlő vesszőkben beindul a nedvkeringés és kezdetét veszi az új tavasz. Ilyenkor kitágul a világ, éberré válik a tekintet. Ez kellett nekem ahhoz, hogy a fájdalmon kívül felfedezzek mást is, hogy észrevegyem az újszülött fotóját a közösségi oldalon. Az édesanyja egy csodálatos ember, aki maga is végigjárta a leukémiás megbetegedés minden gyötrelmét, aki Boginak baráti érzéseket és biztatást jelentett egykor. Jól esik felidézni, mert nemcsak fájdalom van, hanem megannyi szépség és derű is.
..mert az élet az úr…
Hallgassátok a dalt, küldöm szeretettel a linket: