Hogy miért üzemeltetek ennyi oldalt? (Jég hátán, Profil, Kerti út, Írd át)
Mert azt remélem, sokféle oldalam van, mondhatni sokoldalú vagyok; mert azt remélem, olyan gondolatokat oszthatok meg így, célzottan, mégis minél szélesebb körben, amelyek mások érdeklődésére is számot tarthatnak, vagy javukat szolgálják;
mert a témák, amelyeket egy-egy oldalamon érintek, más és más tőről fakadnak, megérdemlik a saját oldalt.
Miért osztom meg a fö profilomon is őket mégis? Mert végső soron egybe olvadnak, mint a DNS szálai, s elvezetnek valahova, akár bennem a létra.
Kékség
Ami ma megihletett, az egy egyszerű műanyag lavór. A beszerzését gondos piackutatás előzte meg. Legfontosabb szempont az volt, hogy a színe tetszen Boginak, a méretét tekintve se túl nagy, se kicsi ne legyen, hanem pont akkora, hogy minimális helyet foglaljon el a Tűzoltó utcai lakosztályunkban és egyben betölthesse a küldetését.
Sokat szolgált mostanra őkelme, rendkívül viseletes lett. Az alja megrepedt, ennek ellenére még mindig jó valamire, jó magyar szokás szerint – legalábbis ahogy az X generáció tartja. Alkalmas arra, hogy a mosnivaló eljusson általa a szennyestartótól a mosógépig.
Reggeli első teendőim közepette pont rálátok és azt kérdezem magamtól, hogy miért őrzöm még mindig.
Mert emlékek őre vagyok. Mert Bogit juttatja eszembe most is. Nem, nem a szenvedéseit, hanem a finom lényét, kedves megnyilvánulásait, az angyali kisugárzását. Mintha mindig a közelemben lenne.
Lavórunk azt a tisztet töltötte be, hogy, ha Bogikámnak megfogyatkozott az ereje, s nehézséget jelentett számára, hogy a néhány méterre levő zuhanyzóig eljusson, vagy a csordogáló infúzió, transzfúzió a zuhanyzást lehetetlenné tette, nos, akkor a víz eljuthasson Bogihoz. Minden körülmények között fontos, hogy elemi igényeinket kielégíthessük. A tisztálkodás ilyen. A lélek könnyebben veszii rá az elcsigázott, ugyanakkor tiszta testet, hogy ne csak holmi leukémiás sejteket prudukáljon, hanem ceruzát, tollat, ecsetet ragadjon, frissen tartsa az elméjét, tanuljon, fessen, rajzoljon, valami maradandót alkosson. Boginak ez sikerült.
Olyan extrém helyzetben is, mint az ágyhoz kötöttség, a kemoterápiás kezelés ideje, jól esik a vízzel való érintkezés. Még a kezemben érzem a mozdulatot, ahogy Őszibarackom hátát és lábfejét, talpát megmosom, ahogy a nedves kendő otthagyja a finom vízcseppeket a bőrén, s azok végigcsurognak teste bársonyán.
Nos ezek azok az emlékek, amelyek a sejtjeimbe ivódtak. Komolyan mondom, hogy a vészterhes, keserves élmények sokkal halványabbak már.
A hiányérzetet azonban, amit Bogi exitusa jelent, már nem akarom elengedni. Becsomagolom egy dobozba, rózsaszín szatén szalagból masnit kötök rá, felteszem a polcra. Nem piszkálom, nem ápolom a hiányérzetet. Tudomásul veszem, hogy ott van, de napi szinten nincsen dolgom vele. Erre jutottam. Közel 10 évet szenteltem arra, hogy elengedjem, bevetve minden létező eszközt, energiát, módszert. Egyszerűen nem megy. Ez nekem így jó. A feladat nem Bogi és a vele történtek teljes elengedéséből áll, hanem abból, hogy ezzel együtt megtanuljak igazán örülni, bolgognak lenni, szeretni. Nem az amputált lábat szeretném visszanöveszteni, hanem felvenni a protézist, s megtanulni újra járni. Már sántikálok, botorkálok.
“Jön a tavasz, a fű magától nő”.