Egy szóval sem mondhatom, hogy a közelgő Mindenszentek életem kedvenc emléknapjai közé tartozik.

Néha, amikor nyáron a krizantémok fejlődését figyelem a kertben, már akkor haragos leszek. Az elmém tudja, hogy a harag rossz tanácsadó. Ebben az évben addig fajult a helyzet, hogy szinte az összes tövet kiástam, mert már képtelen voltam tovább nézni, ahogy a szárazságban szenvednek. Mérgemben, hangos, epés szóáradat közepette ki akartam dobni a csudába.
Az ásás, vagyis a fizikai munka megnyugtatott. Mire végeztem, kitaláltam, hogy mit kezdjek velük.
Előkerestem a legnagyobb virágcserepeimet és ládákat, azokba ültettem, így jutott a kertben mindenhova.
Reggelente, mielőtt munkába indulok, rájuk tekintek és észlelem, hogy mi változott 1 nap alatt. Már bimbóznak.
Remélem, hogy az első fagyokat kibírják.
Reggelente, amikor megérkezek új munkahelyemre, a kórházba, az ismerős fertőtlenítő szag, orvosok, ápolók, köpenyek, maszkok.
“Ismerős a táj”
Bogi 521 napot töltött kezelésben és ennek háromnegyedét kórházon belül. Vele voltam a napok 80 százalékában, éjjel, nappal.
Azóta, hogy exitált, 3315 nap telt el. Néhány hónap elteltével már próbáltam egy kórházi alapítványnál elhelyezkedni. Már az interjú során kiderült, hogy ez nagyon korai.
Remélem, hogy mostani vállalkozásom már időszerű.
Remélem, hogy 521 napnál tovább tart az egészségügyi szolgálati jogviszonyom és egyre kevésbé hánykolódok a jég hátán.
Reménykedem: ahogy Bogi is gyakran idézte, “A remény virág, ami csak akkor bújik elő, és növekszik, ha öntözik.”
Öntözöm tovább a krizantémokat, amiket azért fentről is gyakran locsolnak.