“Ne sikeres ember próbálj lenni, hanem értékes.” Einstein.
A minap egy interjún az egyik kérdésre azt találtam mondani, hogy nekem vannak ambícióim. Ez a megállapításom riadalmat keltett, hallván a gyors reakciót, hogy ez az állás nem karrierépítésről szól.
Nagyon koncentrálnom kellett, hogy jól jöjjek ki a helyzetből. Előadtam, hogy nem a hétköznapi értelemben vett karrier út jelenti számomra a fejlődést, hanem pl. a tanulás, mint a szellemi frissesség megőrzése, melyen keresztül az adott munkát is hozzáértőbben, magasabb szakmai színvonalon végezhetem.
Aztán meséltem a munkahelyi tapasztalataimról. A leghosszabb időt egy multinál töltöttem, jeleztem, hogy a gyed-gyes időszaka is beleesett, így az aktív évek száma csak négy, vagy öt.
Ennél a pontnál a szakmai tevékenységemet kezdtem kidomborítani. Szerencsére, vagy, hála nekem, volt így is miről beszámolni. Ha azonban az interjú kereteibe belefért volna, hogy mit jelent számomra a család vezetése, mint egyfajta karrierút, nos, talán meggyőzőbb lehettem volna. Már majdnem belekezdtem, mondtam, hogy vannak a benyújtott életrajzomban nagy szünetek, majd mégis eltereltem a szót.
Szünet. Éreztem magamban, hogy egy sült bolond vagyok: így alul minősíteni a nem alkalmazottként töltött periódusokat! Életem leglényegesebb részét takargatom az önéletrajzomban.
A multitól mentem tehát gyedre, gyesre, vállaltam három gyereket, mert ez volt minden vágyam.
Főállású anya lettem, mert ezt az utat választottam, hogy minél tovább mellettük lehessek.
Közben gyógymasszőr lettem.
Aztán részmunkaidős egy non-profit szervezetnél. Aztán munkanélküli.
Közben tanultam. Ekkor lettem egészség és életvezetési coach. Aztán szabadúszó lettem. (Fordító masszőr, coach, co-trainer. Mikor mi)
Ekkor betegedett meg Bogi. Kisebb szünetekkel, közel másfél évre beköltöztem vele a kórházba. Közben igyekeztem a család többi tagját támogatni.
10 éves fiam egyedül járt már orvoshoz, megbeszéltük, mit mondjon.
16 éves lányom kamaszkorába zuhant, éjszaka instrukciókat adtam, hogy adott helyzetben mi a teendő.
A szívem majd meg szakadt, amikor a Tűzoltó utcai félsteril szobában feküdtem Bogikával, miközben a nagylányom az onnan karnyújtásnyira levő szórakozóhelyen múlatta az időt.
Mit nem adtam volna egy öleléséért. De hát hogyan, mikor a szomszéd szobából is azt hallom, hogy erkély jelenet zajlik a bent fekvő anyuka és a párja között.
2015-ben, amikor a helyzet súlyossá vált, a fiamat kísértem a helyi uszodába, hogy láthassam, hogy úszik. Ketté szakadni, osztódással szaporodni nem tudtam, azért a szívem kissé megszakadt, hogy jó lenne egyszerre mindhárom gyerekemmel együtt lenni.
Bogi elvesztése után szintén van egy űr az önéletrajzomban.
Már főállású anya sem voltam. Egy kívülálló a társadalomban, vagy ha ez túlzás: perifériára sodródott szünet egy önéletrajzban.
Ellátás nélküli munkanélküli lettem. Az ápolási díj után nem jár álláskeresési járadék. Előtte pedig, tudjátok, szabadúszó voltam.
Visszatérve a témára, hogy mi mindent jelent a karrier, kérdem én, hogy hangzana, ha ezzel kezdeném: nagyon értékes anyai, családi karriert futottam be, hatalmas viharok között is sokat tettem azért, hogy a családunk együtt maradjon.
Együtt megyünk vasárnap keresztelőre.
Hogyan is mondhatnám el ezeket egy interjún, amikor pár éve, közelebbi környezetemben arra a megnyilvánulásomra, hogy a teljesítményemet valószínűleg még mindig befolyásolja Bogi elvesztése miatti poszt-traumás stressz szindróma (PTSD), azt a választ kaptam, hogy higgyem el, másnak is megvan a maga baja.
Valami akkor megint eltörött bennem, de megtanultam legyinteni rá.
Mégis, hétfőn, a következő interjún szeretném ezzel kezdeni a személyes bemutatkozásomat: a családi karrieremmel, ahol nincs szünet, meg hézag, meg lyuk. Természetesen csak a kellő információt, diszkréten, diplomatikusan, tárgyilagosan tálalom majd.
Ugyan mi bajom származhatna ebből? Maximum megkapom megint a megjegyzést, hogy másnak is megvan a maga baja. Ebből tudni fogom, hogy nincs ott dolgom tovább.
Esélyt is adok arra, hogy mégis jól is sülhet el az egész. Vállalom, hogy a családi pályafutás, hogy húzom/tolom a szekeret, vagy netán az igát húzom, vagy egyszerűen boldoggá tesz, épp oly értékes, mint más, szakmai-hivatásbeli utak.
Elfáradtam a takargatásba. “Én még őszinte ember voltam…” (József Attila)
“Eredet [karrier < francia: carriére (pályafutás < pálya) < carier (szállít, visz) < latin: carrum, carrus (szekér)]” (wikiszotar.hu)