Holnap lesz két éve, hogy utolsó földi útjára kísértük Bogit. Szűk három és fél éve annak, hogy a betegségéről tudomást szereztünk.

Négy évvel ezelőtt pedig szép tavasz volt, amikor Bogi a kertünk egy kis sarkában kialakított egy ágyást, amit ő kezdett el gondozni. Petrezselymet is vetett. Szépen kikelt a vetemény, gondosan ápolta, amíg tudta.

Később már egyre kevésbé nyílt lehetősége a növények gondozására, ezért bekapcsolódott a család is a műveletbe. Telt, múlt az idő. A kert többi részének ápolására se jutott túl sok idő, lassan ligetesedni kezdett az udvar.

Aztán  eljött az idő és energiánk is maradt arra, hogy a kertet újra gondozásba vegyük. Aki erre jár, észlelheti is.

A petrezselyem az évek során – a hiányos gondozás ellenére is – megmaradt, minden évben újra elszórta magjait, amit most, 2017-ben újra elvetettünk egy új ágyásban. Szépen kikelt, még a szélsőséges időjárást is jól tűrte és különlegesen jó érzést jelent az anyai szívnek a kis növénykék látványa.

Így lett Bogiból Magvető, különleges Magvető. Szaladnak az évek egymás után, s az emlékeket átfesti az idő. Természetesen, adódnak olyan helyzetek, amikor az emlékek közül nem a legkedvesebbeket sikerül felidézni. Néhány napja az történt, hogy egy társaságban egy gyermek korábbi súlyos betegsége került terítékre. Hallgattam a beszélgetést, a kezeléssel járó puszta tényekről volt leginkább szó. Őszintén megmondom, kimenekültem a társalgásból, hiszen olyan húrokat pengetett meg bennem, amelyek nehéz eseményeket idéztek fel.  Akkor és ott eszemben sem volt ezeket idézgetni, ezért kiosontam. Osontam, mint egy róka, a saját emlékeim elől. Nincs lelkiismeret furdalásom e-miatt, hiszen én döntöm el, milyen impulzusokat mikor engedek be magamba. Tehát elfutottam, eltöltöttem a magam csendességében néhány percet, ez igazán jól esett, majd folytattam a napi tevékenységemet.  A csend átölelt. Néha tényleg a csend segít, nem pedig a locsogás.

Furcsa azt kimondani, hogy már két év telt el. Mintha tegnap történt volna minden, illetve néha, mintha mi sem történt volna. Húsvétra például majdnem plusz egy csoki nyulat vásároltam. Visszatettem, amikor a pénztárhoz értem.

Ha pedig ilyen közeli az élmény, arról még nem tudok kellő távolsággal írni. A távolság pedig arra jó, hogy enyhítse a fájdalmat.

A Magvetőről viszont jól esik mesélni. Bogi különleges Magvető volt, csak úgy, mint szerintem az összes gyerek.