“Uram …Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy
az életben minden simán kell,
hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a
józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések
az élet magától adódó ráadásai,
amelyek révén növekedünk és érlelődünk.”
Antoine de Saint Exupéry imája
Tegnap különleges színházi előadáson vettem részt, egy tragikus eseménysorozatot feldolgozó drámai bemutatón. Az első pár percben feltettem magamnak a kérdést, hogy mit is keresek én itt. A színpad közepén egyetlen koporsó díszeleg. Még nem vagyok túl a saját (had legyek önző) tragédiámon, tényleg nézni akarom én ezt? Korábbi írásomban ismertetett róka mivoltom kezdett rajtam eluralkodni. Mégis maradtam, meleg is volt bent – a színházba menet jól átfagytam -, a társaság is kedves volt nekem. Most, sokadszor, nem az észérvek alapján döntöttem – pl. hogy „ciki” egy zárt színházi kamarateremből lapos kúszással kimenekülni -, hanem legmélyebb érzéseim szerint. Kopogtattam a szívemen és megkérdeztem tőle, hogy meddig menekülsz? Maradtam és jól tettem. Teljes valómmal a művésznőre figyeltem, így kivételes élményben lehetett részem.
Rengeteg impulzust kaptam tegnap. Például azt, hogy folytassam az írást. Valljuk be, blog bejegyzéseim nem tömegtermékek, de azért van már közönsége, és ha maroknyi is, akkor is érdemes Nekik megírnom a gondolataimat, mert a közönség hálás.
Reggel még mindig az esti előadás hatása alatt álltam, találtam párhuzamokat bőven.
Az anya a koporsóra meredve mozdulatlanságba dermedt. Üres fejjel lesett maga elé, a tagjai elzsibbadtak, amikor a szertartáson fel kellett állni és indulni kellett – az útra –, bekapcsolt benne valami robot és az hajlította be a végtagjait, hogy járni tudjon.
A robot üzemmód igen hasznosnak bizonyult, hiszen az idő kereke forgott tovább, a gyomor korgott, az emésztés működött, a vesék is vágyták a vizet. A fizikum követelte jussát, a robot segített mindent megadni. Egy idő után a robot lét kevésnek bizonyult, pislákolni kezdett benne a belső tűz is.
Az anya a táncot már rég abbahagyta, amit nagyon sajnált, mert már hosszú időt szentelt ennek a hobbijának. Mégis, az utóbbi években csak hézagosan tudott hódolni a szenvedélyének. A koporsós jelenet után következett az őszi évad a színházban, ahová táncolni járt. Újra kezdte.
Karok a magasban, hajlítás, lép, mellé, mögé, fel, tíz perc elteltével légszomja lett és a kimerültség miatt fél gőzzel táncolt csak tovább. Néhány lelkes alkalom után talált kifogást is, hogy miért ne menjen az órákra. Ősz, tél, új tavasz, nyár, ősz, tél, foghíjas táncórák. A fizikum rendeződött, sőt, erősödött, ezt persze a ritkán, de mégis látogatott táncóráknak is köszönhette. Az utóbbi télen a fizikális fejlődésen túl már sikerült örömöt is lelni a táncban. A táncóra látogatást felváltotta lassan a tánc. Hajlít, emel, mosolyog, lép, fordul, összemosolyog, nyit – zár – nyit. Nyit. Mosolyog.
Feléledt benne egy régi érzés is: színpadra vágyik. Lassan színpadképes lesz. Nyit – a közönségre, a világra és mosolyog.